Írolvasgondol

1604.október 9-én este egy titokzatos égitest haladt át az égen. ma mindenki tudja, hogy mi volt az, de Galileo Galilei már akkor megértette, hogy a jelenség ellentmond Arisztotelész mozdulatlan csillagokról szóló elméletnek.

Azon az estén különleges együtt állás alakult ki a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz között. Az égboltnak azon a helyén egy új fény jelent meg, a Vénusz kivételével minden csillagnál sokkal fényesebb volt. Másfél évig volt látható, aztán ahogy megjelent, úgy el is tűnt.

Ez a „stella nova” megváltoztatta a csillagászat és a kozmológia történetét. Abban az időben azt hitték és vallották, hogy a csillagok mozdulatlanok és állapotuk változatlan. A tudósok az univerzumról szóló különböző koncepciókkal magyarázták a természetet és eredetét, köztük Galilei, Kepler, de kínai, koreai és arab csillagászok is. Ma már tudjuk, hogy az új csillag egy szupernova volt, az utolsó a Tejúton szabad szemmel megfigyelhető hét közül. A korábbiak 185-ben, 393-ban, 1006-ban, 1054-ben, 1181-ben és 1572-ben tűntek fel. Tehát nem egy új csillag volt, hanem egy olyan égitest, ami meghal és felrobban. A szupernovákat máig rejtély övezi: a robbanás által kilövellt köd rendkívüli sebességgel, másodpercenként 10 ezer km-rel terjed, és ebből igen nagy energiatartalmú kozmikus részecskék alakulnak ki.

1604 októberében Galilei a padovai egyetem matematikai-csillagászati tanszékének professzora volt. A bolygók mechanikáját kutatta. Az egyetem felkérte, hogy tartson három nyilvános előadást a témáról. A korabeli feljegyzések szerint mindegyiken több mint ezren vettek részt. Galilei kimutatta, hogy az új csillag a Holdon túl van, azon az égbolton, amely Arisztotelész szerint változatlan.  Magyarázatában egy tárgynak a nézőpont megváltozásától függő elmozdulásához hasonlította, példaként saját orrhegyének előbb a jobb, majd a bal szeme lehunyásával való szemlélését hozta. Ugyanezt meg lehet csinálni, állapította meg nápolyi és spanyol tudósokkal együttműködve, ha a csillagok és a bolygók állását a Föld különböző pontjairól nézzük.

Egy hónappal Galilei előadásai után megjelent Padovában egy tanulmány a szupernováról egy bizonyos Antonio Lorenzini nevén, de valószínűleg a szerző Galilei riválisa, Cesare Cremonini professzor volt, aki tagadta kollégája állításait. Úgy vélekedett, hogy e mérési módszerek nem jók semmire, mivel a fizika földi törvényei nem alkalmazhatók az égre.

Galilei gyorsan és eredeti módon válaszolt egy dialógussal, amelyet ráadásul, vélhetően Girolamo Spinelli szerzetes segítségével, padovai dialektusban írt. Azzal, hogy nem az akkori tudományos nyelven, latinul írta, jelezte, hogy „Lorenzini” tézisei szóra sem érdemesek. A dialógusban két paraszt, Matteo és Natale beszélget, és nemcsak a rejtélyes szerzőt teszik nevetségessé, hanem az egész arisztotelészi világképet megkérdőjelezik.

A dialógus 1900-ben jelent az olasz Galilei-összkiadásban. Hiányzott azonban belőle egy vers, amely az első kiadás függelékeként szerepelt, amely nyolcsoros alexandrinusokban kérdések sorozatát teszi fel, amelyek elvezetnek ahhoz az „eretnek” nézethez, hogy a Föld forog a nap körül és nem fordítva. Az eredeti változatban sem szerepel a szerző neve, de aligha kétséges, hogy maga Galilei fejezte ki ily módon kétségeit a katolikus egyház által szentnek és sérthetetlennek tekintett geocentrikus világképével szemben. Galilei 1613-tól szinte folyamatosan harcban állt az egyházi hatóságokkal, végül 1633-ban kényszerítette az inkvizíció nézeteinek visszavonására, és tiltották be könyveit. És bár csak legenda, hogy a per során kijelentette volna: „És mégis mozog…(eppur si muove)”, az utókor és a tudomány őt igazolta. Teljes rehabilitására azonban csak 1992-ben került sor, amikor II.János Pál pápa, közel 10 évig tartó vizsgálat után nyilvánosan bocsánatot kért az egyház nevében….