Európában az utóbbi időben újra nagy keletje van Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij könyveinek. Egykor a gonosz bugyrainak, a tudatalatti démonjainak volt szimbóluma, egyszerre realista és misztikus, vizionárius vagy próféta. Dosztojevszkij maga az orosz lélek. Nem véletlen, hogy az elmúlt hónapokban ismét a könyvlisták élére ugrott a Bűn és bűnhődés.

Ugyanakkor őt is elérte a cancel culture hulláma, akadnak szép számmal, akik azt követelik Nyugaton, hogy ne olvassák Dosztojevszkijt. Erre reflektált Roberto Valle, a római Sapienza egyetem kelet-európai történelem professzora, aki előadást tartott „Kizárható-e Dosztojevszkij Európából?” címmel, és a közelmúltban egy tanulmányt publikált A Szentpétervári spleen: Dosztojevszkij és a kettős orosz identitás címmel. A milánói Bicocca egyetemen viszont először nem akarták engedélyezni egyik kollégájának Dosztojevszkij-kurzusát.

Oroszországban persze nagy a felháborodás az ilyen kísérletekkel szemben, és kampány is indult ellene, miközben azt hangsúlyozzák, hogy Oroszországban milyen nagyra tartják Shakespeare és Mark Twain hőseit. Vlagyimir Putyin nemrégiben személyesen gratulált Jorit graffiti művésznek, aki egy hatalmas Dosztojevszkij-képet festett a nápolyi Righi ipartechnológiai intézet falára.

Valle tanulmányában megpróbálja rekonstruálni a kulturális kisajátítások tegnapi és mai őrületeit. Egyik legeklatánsabb példája Zahar Prilepin orosz író, aki különböző kis nacionalista pártok vezetője volt az elmúlt másfél évtizedben, és önkéntes egységeket szervezett előbb Csecsenföldön, majd a Donbaszban. A Szakasz című regényében harcosokként ábrázolja Dosztojevszkijt, Puskint és Lermontovot, mintha az orosz irodalom nem lenne más, mint egy évszázadok óta tartó katonai szolgálat és ez az irodalmi „szakasz” a birodalom szolgálatában állt annak befolyási övezetének növelésére és a nyugati terjeszkedés megállítására. Az olasz professzor felidézi, hogy Dosztojevszijnek nem volt nyugta a szovjet időkben sem. A sztálini korszak írófejedelme, Maxim Gorkij számára ő az irracionalizmus és az ázsiai Oroszország iránti nosztalgiát testesítette meg, amely a haladás engesztelhetetlen ellensége volt.

Ezzel szemben Henry Kissinger egykori amerikai külügyminiszter 2018-ban a Financial Times-nak adott interjúban azt mondta: ahhoz, hogy megértsük Putyint, el kell olvasni a Bűn és bűnhődést, A félkegyelműt és a Karamazov testvéreket és az orosz elnökben egyfajta modern Raszkolnyikovot látott.  „Dosztojevszkij kísértete azonban főleg az európaiakat rémisztette meg, a racionalitás elvesztésével fenyegetett a Nyugat hanyatlásának előfutáraként” – tette hozzá Valle. Az olasz tudós felidézi Herman Hessét is, aki az első világháború után Dosztojevszkijt sztyeppei farkasok falkavezérének látta, amely pusztító hordájával lecsap Európára.

A hidegháború éveiben is vitatott maradt Dosztojevszkij munkássága. 1985-ben Milan Kundera a New Times Book Review-ban közölt írásában kizárja őt Európából, mert szerint az „örök orosz éjszaka” gondolata ellentétes az európai felvilágosodás fényes racionalizmusával és „Diderot nevetésével.” Dosztojevszkijt egy másik emigráns író, Joszif Brodszkij védte meg ettől a beskatulyázástól. „Akár nihilista volt, akár mélységes erkölcsös, akár apokaliptikus volt, akár emberi, akár misztikus, akár egyszerűen a haladás kritikusa, Dosztojevszkijt fel kell szabadítani, és minden ellentmondásával együtt le kell választani róla a politikai célú megközelítéseket” – vélekedik Roberto Valle professzor.