El sem hiszem, hogy már 26 éve hallgatom őket, a Főnököt, Égerházi Attilát pedig még régebben. Végigkövettem alakulásukat, az első hatalmas sikert, a Witchi Tai Tót. Már Életem Párjával voltunk ott a Táncolnak a kazlak élő bemutatóján, három évvel később pedig a Sipi-emlékkoncerten a Petőfi Csarnokban. Aztán 2014-től nem volt szinte olyan komolyabb Djabe-koncert, amelyre ne mentünk volna el az óbudai Fő tértől a Kongresszusi Központig, én még Selmecbányára (az 59., felejthetetlen születésnapomon), Losoncra, Debrecenbe, Miskolcra is elkísértem őket. Már-már családtagoknak számítunk. El sem hiszem, hogy már 20 éve ismerem Steve Hackettet, aki először öccsével, Johnnal járt Budapesten a Satie-műsorral, és négy évvel később Életem megajándékozta őt a Szentivánéji álom című lemeze ihlette festményével. Ott voltunk a 15 éven át működő formáció szimfonikus csúcspontjánál, átéltük a csapat feloszlását, majd az új ötösfogat születését, amelynek bölcsőjét Szardínia szigetén ringatták. El sem hiszem, hogy már ez is hat évvel ezelőtt történt – abban az évben, amikor megjelent a Djabéról szóló könyvem – pedig azóta is töretlen lendülettel dolgoznak, és egy újfajta spiritualitás lengi be munkásságukat, miközben két évet vett el élő megszólalásukból a covid.
2022 azonban visszaengedte őket a színpadra, és az idén már volt egy remek koncertjük a MOm Kultban, ahol a Csodaszarvas (The Magic Stag) című, Égerházi Imre festményeire készült albumukat mutatták be. Steve, aki a koronavírusnál sokkal súlyosabb betegségből épült fel, akkor még csak videóról kapcsolódott be a zenébe, most azonban újra itt volt élőben a BJC szűk pódiumán, 40 fokban is elmaradhatatlan piros sáljával, a szokott helyén, rendezői jobb kettőben. Hetvenkét évesen végig nyomta a közel kétórás koncertet magyar barátaival, és csak ámultunk, ahogy ujjai száguldását figyeltük a gitár nyakán. A Djabe úgy játszott, mintha az elvesztegetett időt akarná bepótolni egy elképesztő adrenalin adok-kapokkal, és elutaztattak bennünket a mesés Földközi-tengeri szigetre, Attiláék régi ermitázsába, a mi bakancslistánk egyik helyszínére, ahol, hogy egy másik kedves magyar muzsikusomat idézzem, „meleg van, nyugalom és fény” és a teltházas klub sűrű levegőjében utazhattunk a tenger hullámain, a szigetet átölelő szelek szárnyán, hol vidáman és felszabadultan, mint a Buzzy Island hangjainál, máskor pedig szelíd lenyugvásban, mint a Castelsardo at Nightot hallgatva. Steve most sem hagyta otthon az Ace of Wands-ot, első szólóalbuma díszét, amelyet Koós-Hutás Áron trombitajátékával Djabésítottak, felidézte a broadway-i bárányt és természetesen az ötödik tengeröblöt, amelyen századszor is sírnom kell – alighanem a legszebb gitárszóló, amit valaha hallottam. A végén aztán belevágtak egy olyan Waiting For A Distant Dance-be, hogy a fal adta a másikat, a közepén Steve váratlanul szájharmonikát ragadott és átvitte az egész dalt blues-ba, hogy aztán, mintha mi sem történt volna, visszatérjen a jól ismert, megunhatatlan hastánc-motívum. A tomboló közönség még kapott egy padlógázas Los Endost, nehogy energiahiánnyal távozzon.
„Ezek egyre jobban játszanak” – állapította meg Életem Párja, amikor a Körút felé sétáltunk. Az összhang most is tökéletes volt, pedig a nyáron volt egy váltás: Nagy János (Jantcha) fia, Ábel Márton váltotta fel a billentyűknél, és a nyakigláb, piros-fehér babos ingben fellépő fiatalemberrel alighanem új showmannel is gazdagodott a Djabe. A dobokat pedig Kaszás Péter helyett ezúttal Oláh Gábor szólaltatta meg közmegelégedésre. Igaz, egyikük sem nyeretlen kétéves a szakmában, de mégis lenyűgöző volt, ahogyan beilleszkedtek a Djabe nagyon is pontos, kidolgozott hangzásába. A három „veterán” hozta a formáját: Attila érezhetően jobban és bátrabban játszik a covid-szünet óta, Barabás Tamás négy- és öt húron javíthatatlan virtuóz, Huti pedig most is a két lábon járó örömzene volt trombitájával és kornettjével.
Ez az este úgy kellett számunkra, mint egy falat kenyér. Alig két hónapja ment el Édesapám, akitől nagy zeneszeretetemet is örököltem, és az ő hiánya, valamint 92. évében járó Édesanyám életben tartása már-már felőrli az erőnket. Most erre a két órára beleburkolózhattunk a Djabe szabadon harmonikus zenéjébe, hogy a mi utazásunk is folytatódjon, hogy mi is menjünk, amíg mehetünk.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
