Írolvasgondol

Az első részről: egy baráti társaság rendszeresen összejön bridzselni és sakkozni. A felszín alatt azonban titkolt érzelmek, erős indulatok forrnak. A házigazdát többrendbeli féltékenység és irigység gyötri. Vajon jogosak-e a megérzései?

https://gnlszinfolt.blog.hu/2022/10/28/boileau-narcejac_a_csapda_1_resz

2.rész.

Másnap reggel Simone kertészollóval a kezében lemegy a kertbe. De nem virágot akar vágni. Óvatosan közeledik a fenyőfához. Nagy szalmakalapja alól nem téveszti szem elől a házat. Daluére már biztosan elment az irodába. Simone szíve gyorsabban ver. Micsoda butaság! De azért a világ összes kincséért sem mondana le a játékról. Két hét óta, mint egy csitri, úgy várja a levelet. Minden reggel kiemeli a követ, amely erről az oldalról is kimozdítható. A levél most is itt van. Gyorsan elolvassa. Milyen jogon ír neki így? Micsoda szemtelenség? Ugyanakkor ezt gondolja: köszönöm, Paul.

Simone megesküszik, hogy ez az utolsó alkalom. Többet nem veszi ki a levelet. Nincs már bátorsága szembenézni a fiúval, akinek tekintete egyre merészebbé válik. Talán azt képzeli, hogy már jogai vannak…A kezdet kezdetén kellett volna leállítani…Különben az egész nem nagyon komoly, a magányos szívek kicsit buta álmodozása, melankóliája. Visszahelyezi a követ, kezében boríték, visszafordul és…

Daluére áll előtte. Arca holtsápadt, a kezét nyújtja.

-Adja ide!

Kitépi a levelet felesége kezéből, elolvassa.

-Menjen, követem!

Simone felmegy a házba, bemegy a könyvtárszobába és reszketve beül egy karosszékbe. Daluére föl s alá járkál előtte. Lovaglóruhában van, ami még félelmetesebbé teszi.

-Éreztem én, hogy valami történik a hátam mögött. Nem vagyok olyan korlátolt, mint amilyennek hisz. Tehát szeretője van.

Simone tiltakozik.

-És ez a levél? – üvölti Daluére – Akarja, hogy felolvassam?

-Kérem, hagyjon!

-Mikor ír egy férfi ilyen hangnemben a szerelemről? Mikor? Válaszoljon!

-Nem – suttogja az asszony – nem a szeretőm, csak elvesztette a fejét.

-Nem. Jobbat nem tud kitalálni?

-Esküszöm, hogy soha nem válaszoltam neki. Én…nem is tudom, hogy ki az, aki ezeket a leveleket írja.

-Micsoda? Azt akarja velem elhitetni, hogy…

Keresi a levélen az aláírást, de aláírás nincs.

Simone megpróbálja kihasználni előnyét.

-Egy napon levelet találtam a kerítés tövében. A levélben írta meg az illeti, hogy hol a rejtekhely. Belementem a játékba. Kíváncsiságból. Butaságot követtem el, igaz. Egy boldog asszony nem tette volna.

Daluére nem reagál a megjegyzésre. Megpróbálja azonosítani az írást, amelyet mintha ismerne.

-Csak Vincentról vagy Antoninről lehet szó – mondja – mivel a levél a vasárnap estét említi. De melyik lehet a kettejük közül? Melyik? De megtudom, biztos lehet benne, hogy megtudom. Jobban tenné, ha most azonnal megmondaná. Vincent az, ugye? Már régóta kerülgeti magát. Én figyelek…

Simone kétségbeesetten rázza a fejét.

-Akkor Antonin. Gyanítottam, hogy nehezen viseli az özvegységet. A képmutató! Fogadom őket a házamban, méghozzá a pap áldásával…de esküszöm, véget vetek a dolognak. Nem akarja megmondani?...Rendben. Megbánja.

Ettől a perctől kezdve a házaspár kerüli egymást. Csak a legszükségesebb szavakat váltják. Daluére megoldáson töri a fejét. És egyszer csak megtalálja. Kimegy az üvegházba, előszed egy régi vadcsapdát, megtisztítja, megolajozza. A csapda háromszögletű cápafogai könnyedén összecsapódnak. Egy ostornyélen kipróbálja. A fogak mély nyomokat hagynak benne. Daluére elégedetten megy ki a kertbe, kiemeli a rejtekhelyen a követ és belehelyezi a csapdát.

Éjszaka van. Paul siet. Talán ma talál választ a rejtekhelyen. Bát tulajdonképpen nincs is szüksége válaszra. A lényeg, hogy ő ír. Valójában levelei nem is Simone-nak szólnak. Szerelemről beszél bennük, mert a szavak képeket teremtenek benne, a képek érzéseket, az érzések elképzeléseket. És akkor, mint Istennek, alkotni támad kedve. Épületeket lát, tereket, városokat…Simone? Ő csak azért van, hogy lángra gyújtsa a képzeletét. Pedig szép és komoly. Paul megpróbálja elképzelni, milyen az élete Daluére mellette. Mit csinál? Mit olvas? Lázadozik-e? Egy kicsit ennek reményében ír is neki. Tudnia kell, hogy megérdemli, hogy szeressék. Nem engedhet a beletörődésnek.

Paul kiveszi a levelet a tárcájából. Holnap este Simone simogatóan néz majd rá és ő sakkban megsemmisíti Daluére-t. Kiveszi a követ, bediugja a kezét, egy kattanás…és rettenetes fájdalom hasít belé. Összeszorítja a fogát, hogy ne jajgasson…

Másnap reggel a gyógyszerésznél. Csúnya sebe van. Azt mondja, hogy megharapta a kutya és ez teljesen hihető, De a gyógyszerész lelkiismeretes. Le kell írnia, milyen volt a kutya, sőt, a csendőrséget is értesíteni akarja. Paul alig tudja lebeszélni róla. Felkötött karral jön ki a gyógyszertárból. Szenved és dühös. Ez a Daluére, akit ostobának nézett…Hogyan fedezte fel? És Simone? Daluére mindenre képes. Mit tegyen most?

Daluére várja a vendégeket. Izgatottan járkál. Simone a virágokat rendezi. A sakktáblán más felsorakoztak a figurák, készen áll a bridzsasztal. Még néhány perc és mindenre fény derül.

Int Simone-nak.

-Legyen szíves egy pillanatra…Valamit mondanom kell. Leülteti a feleségét.

-Nem akarom, hogy váratlanul érje. Előre figyelmeztetem. Kellemetlen meglepetésben lesz része. Szavamat adtam, hogy kiderítem, ki a levél írója. Most megtudom.

Az asszony hidegen hallgatja, nyugalmat erőltet magára.

Daluére az orra alá dugja a csapdát.

-Tudja, mi ez? Egy csapda. És ha figyelmesen megnézi, láthatja, hogy használatban volt nemrégen.

Szétnyitja a fogakat, óvatosan végighúzza rajtuk az ujját.

Barna folt marad rajta, ezt mutatja Simone-nak:

-Vér – mondja kárörvendőn – ez vér.

Simone becsukja a szemét. Nem szabad gyengének mutatkoznia.

-Tegnap este – folytatja Daluére – ez a csapda rácsapódott valakinek a kezére. Nyomokat hagyott rajta. Nézze meg ezt az ostornyelet…ilyen nyomokat.

Simone elfehéredik, lélegzete felgyorsul. Daluére gonoszul felnevet.

-Most két dolog történhet. Vagy nem mer eljönni…vagy vállalja a kockázatot. Egyetért? Mindkét esetben lelepleződik. És higgye el nekem, keservesen megbánja ezt a kis szerelmi levelezést.

-Csak játék volt..-suttogja Simone.

-Biztos vagyok benne. De én is csak játszani akarok…ne féljen, nem ölöm meg, csak egy kicsit megtáncoltatom.

És ezzel csattint egyet az ostorral. Simone feláll.

-Megtiltom! – kiáltja.

-Na nézzük csak! Ha jól értem, maga akar nekem erkölcsből leckét adni! Vendégeink nemsokára megérkeznek…

-Kérem -könyörög Simone – ne csináljon botrányt!

-Bocsánat, kedvesem, a botrányt, úgy tűnik, nem én csináltam.

-Hallgasson meg!

-Már késő, két napja volt arra, hogy gondolkozzon.

Csengetnek. A szobalány hangja hallatszik be:

-Ön az első, uram. Az urak még nem érkeztek meg.