Drága Mylord! Amióta elmentél, gyakran szenvedek álmatlanságban, és olyankor időnként sakkozom egy online klubban. Volt már amerikai, marokkói, Fülöp-szigeteki, dél-afrikai és izlandi ellenfelem is. Rátartiságomban odáig mentem, hogy „mylord” jelszóval regisztráltattam magam, ahogyan egymást szólítottuk, de kizárólag sakkügyben. Mert nemcsak az Édesapámat, a legjobb barátomat, bizalmasomat vesztettem fel, hanem életem legnagyszerűbb és legsportszerűbb sakkpartnerét is.
Mit tagadjuk, nem nagyon lennél rám büszke, ahogyan én sem vagyok magamra. Elkelne néha egy-egy olyan megjegyzés, hogy „ne hülyéskedj, mert úgy maradsz”, vagy költői kérdés, hogy „jól meggondoltad?”, esetleg csak apró fejcsóválás, vagy a fél szemed lehunyása. Mert ember az olyan, aki nyert partik sorozatát veszíti el, sokszor láthatóan gyengébb ellenfelekkel szemben? Aki nem veszi észre egy ártalmatlannak látszó gyaloglépés mögött fenyegető sakk-sekket? Aki tisztelőnyös végjátékban képes tiszthátrányba kerülni? Aki képtelen életveszélyes kötésekből kilépni? Még a Larsen-megnyitást is csírájában fojtják el (g2-g3), amit Te mindig nagyon utáltál. A futóáldozatost, amire mindig azt mondtad, hogy „ennek jónak kell lenni” (Fc4xe7+), azért néha beveszik. Lehet, hogy nem kellene belemennem a 10-10 perces játékidőbe, sosem voltam igazán jó a schnellben, emlékszem, egyszer keresztapámtól, Laci bácsitól kaptunk egy sakkórát, kipróbáltuk néhányszor, de aztán maradtunk az időkorlát nélküli játszmáknál. Az utóbbi években gyakran előfordult, hogy egyetlen parti tartott 40-50 percig és néha mi magunk is megdöbbentünk, hogy olyan állásokat produkáltunk, amelyeket fél évszázada még soha, és egy-egy szellemes matthálóról még napokig beszéltünk.
A Te jelenléted hiányzik a legjobban, együtt a szép, 57 éves faragott sakk-készlettel, amelyen utoljára egy nappal kórházba kerülésed előtt játszottunk. No és a Mama sürgése-forgása, egy simogatás ide, egy oda, egy-egy pohár langy tea, és az ősrégi komódból elővett „doppingszer”, egy kis sokféle ízű Merci, vagy belga „tenger gyümölcse” csoki.
Éppen Szenteste lesz fél éve, hogy itt hagytál minket. Azóta a Mama is utánad ment, alig több mint két hónapja. Egyszer, nem sokkal azelőtt, hogy ő is kórházba került, megkérdezte tőlem, hogy vajon a Papa tud-e sakkozni odaát? „Persze, hát Laci bácsi már ott várja 26 éve, és mondják, hogy „patvarba, kapitány, vihart kapunk” – feleltem neki magától értetődően. Minden évben január első hetében egy határozott készfogással kezdtük el kétszemélyes „félvilágbajnokságunkat”, és rendszerint Karácsony előtt fejeztük be, mert a két ünnep között nem mindig volt időnk, vagy ha mégis, akkor az nemhivatalos játszmának számított. Most nem lesz év végi kézfogás, nem lesz gratuláció, elmarad ugyanúgy, mint a nektek készített ünnepi menü: a húsleves, finom karajcsonttal, csirkeaprólékkal és Életem által főzött lágy daragaluskával, a rántott afrikai harcsa (Mamának) és pontypatkó (Papának), krumplipürével, házi tartárral, és a kis süteménydoboz a linzertől a flódnin át Életem specialitásáig, a Kedvencig. És megittunk négyen egy 3,5 decis édes pezsgőt.
Az idén Nektek már egy másik, talán békésebb, csendesebb, megértőbb világban terítenek. Ideát meggyújtjuk a négy Adventi Gyertyát, a Hanukiát, a Jeruzsálemi mécsest, amelyet a kongói születésű, Toszkánában élő belga katolikus pap barátunktól kaptunk, akit Ti is jól ismertetek. Én pedig, ha elmúlnak az ünnepek, magamhoz veszem a Kaszparov-sakkautomatát, amit rám hagytál, hátha megtanulok nélküled játszani. Meg szellemi leépülés ellen is jó, mert ettől rettegek a legjobban, bár, ha a Ti génjeiteket örököltem, ez aligha fenyeget. De a gép soha nem fog nekem kezet nyújtani…
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
