Írolvasgondol

-Nem zavarja, ha én ez idő alatt folytatom a rajzolást?

A betörő a rajz fölé hajol és értőként nyilatkozik:

-Á, csendélet! Cézanne almái csodálatosak, de jobban kedvelem azokat, amelyeket Chardin ezüsttálba helyezett. Ön hogy van vele?

A festészetnek eme mély ismerete némiképpen meglepi Sir Lookenfordot. Gratulál betörőjének:

-Manapság nagyon kevés a műértő.

Miközben a fiókokat nyitogatja és elrakja az értékes tárgyakat, a betörő elmeséli, hogy a képzőművészeti főiskolára járt és életének egy szakaszában festett, sőt hamisítványokat készített – elég jókat – aztán a reuma arra kényszerítette, hogy az ecsetet feszítővasra cserélje.

Sir Lookenford együttérzését fejezi ki:

-Milyen sajnálatos ez a társadalom szempontjából!

A betörő egyetért vele és az erkölcsök hanyatlásáról panaszkodik.

-Ki hinné! A múlt héten egy lord lakásába törtem be és, képzelje, a nyakkendő tűjében hamis volt a gyöngy. Az órájának a lánca is bóvli volt.

Beszélgetés közben a betörő kivesz a zsebéből egy ékszerész-nagyítót és ellenőrzi a fémjelzést az ezüsttárgyakban, amelyeket aztán egy tengerészzsákba süllyeszt.

Ahogy így békésen beszélgetnek, ki gondolná, hogy aki válogat, az a tolvaj, aki pedig békésen rajzolgat, az a kárvallott.

Ekkor azonban a kapu nagy dörrenéssel becsapódik. Sir Lookenford csak nehezen tudja titkolni izgatottságát. James jön vissza. A betörő is hallotta a zaját, hallja, hogy léptek közelednek. Gyorsan rendet csinál, betolja a fiókokat, eldugja a zsákját a függöny mögé és kinyitja a szekrény ajtaját.

-Sajnálom, hogy meg kell fenyegetnem Önt, utálom az erőszakot, de ha elárul, az első ütést a látogatója kapja, a másodikat az Ön lába.

Erre a perspektívára a lord hátán végigfut a hideg, de nagy lelkierővel rajzol tovább.

A tolvaj, mielőtt bebújna a szekrénybe, észbe kap, odarohan áldozatához,  kitépi a kezéből a ceruzát és összeszedi az asztalkán lévőket is.

-Nehogy eszébe jusson írásban felhívni a figyelmet rám!

Pedig éppen ez volt Sir Lookenford szándéka. Már ki is gondolt valami ilyesmit: „Ne szóljon egy szót sem! Értesítse a rendőrséget. Betörő van a szekrényben.” Hát ennek fuccs!

Nyílik az ajtó. James viharzik be rajta.

-Bocsásson meg, sir, itt felejtettem az ajándékot.

Sir Lookenford mereven nézi a függönyt, amely mögé a betörő elrejtette a zsákját.

-Ott van, James.

James határozatlanul ránéz. Mi az? A gazdája hirtelen megbolondult? Hisz az ajándék ott van a széken. Ő meg a függöny felé mutogat.

-Vegy csak elő, James, és nehogy elkéssen a keresztelőről. A kis keresztfia soha nem bocsátaná meg magának.

James döbbenten hallgatja a sületlen beszédet, a függönyre néz, majd a gazdájára, aki nagyokat pislog a szekrény felé.

A remélt hatás nem következik be, ám James nyugtalan lesz.

-Uram, nem érzi jól magát?

Sir Lookenfordnak eszébe jut a nagylábujjára ígért ütés és ez óvatosságra inti.

Mosolyogva mondja:

-Minden rendben James, szórakozzon jól.

Az inas fogja a csomagját és értetlenkedve elmegy. A gazdája nincs rendben, a jövőben vigyázni kell, mert úgy látszik, a köszvény a fejére is hat.

James mögött becsukódik a kapu és a betörő teljes nyugalommal fejezi be a munkáját.

Tökéletes gentlemanként visszaadja áldozatának a ceruzákat, rendet csinál, és elbúcsúzik:

-Köszönöm a kedves megértését, sir…

De abban a pillanatban, amikor ki akar lépni, szirénázás hallatszik.

A betörő az ablakhoz rohan:

-A rendőrség!

Futva távozik, és néhány pillanattal később James ront be a szobába.

-Bocsásson meg uram, hogy későn érkezem. Furcsának tartottam az előbb a viselkedését és próbáltam magyarázatot találni rá, amikor hirtelen eszembe jutott, hogy kétszer ráfordítottam a kulcsot, amikor elmentem. És, amikor visszajöttem, az ajtó nem volt kulcsra zárva…

Sir Lookenford megdicséri James-t, „Sherlock Holmes”-nak nevezi.

Bejönnek a rendőrök, sajnálkozva közlik, hogy a betörőnek sikerült elmenekülnie a tetőkön át.

-Az elfogásához a magam szerény eszközeivel talán én is hozzá segíthetek – mondja a lord – A rajzom elég élethűen ábrázolja.

A csendélet leple alatt a lord két kitűnő portrét készített látogatójáról. Az egyiket szemből, a másikat profilból. Ahogy ez szokásos. A Scotland Yard fotósai sem remekelhettek volna jobban.

Ekkor James megengedett magának egy kis tréfálkozást. Egy alkalom még nem szokás.

-Ha én vagyok Sherlock Holmes, akkor – engedelmet- Ön, sir, méltó a Watson névre.