Azt mondták a régiek, hogy a könyveknek megvan a maguk sorsa. Egyetértek ezzel, az olvasó szemszögéből is. Nem mindegy, hogy egy könyv mikor kerül az ember kezébe. És ugyanígy vagyok a zenével, a filmmel és a színházzal is. A találkozás körülményei, időpontja meghatározhatja a befogadást. A pillanatnyit és az egy életre szólót is.
Ebben a hitemben a napokban Az apa című Florian Zeller-darab Pesti Színház-béli előadása erősített meg. 2020 ősze óta játsszák, tudtam róla, de csak a tavaly decemberben szántam rá magam, hogy jegyet vegyek rá Karácsony és Újév között. Látni szerettem volna, mielőtt leülök a főszereplő Kern Andrással egy születésnapi interjúra. Csakhogy Kern megbetegedett és az előadást április elejére halasztották. Most már tudom, hogy ez nem lehetett véletlen.
A délutáni előadást követően még jó ideig céltalanul, szótlanul bolyongtunk a tavaszi vásár standjai között, ami valójában egyáltalán nem érdekelt minket. Csak a kimondhatatlan fájdalmat próbáltuk magunkban enyhíteni. Életem Párja végig zokogta az utolsó jeleneteket, és irigyeltem érte, mert úgy látszik, én már soha nem fogok tudni kilépni befelé síró fajtámból.
Kern András pályafutása nyitott könyv számomra. Nincs olyan filmje, vagy jelentősebb színházi alakítása, amit ne láttam volna. Az apa címszerepében mégis olyasmit láttam tőle, amit tán még soha. Ahogyan a látszólag „csak” bogaras öregember komikusnak ható figurájától eljut az Alzheimer-kór okozta teljes demenciáig, ahogy szinte az utolsó pillanatig küzd az ellen, amit egyre kevésbé képes felfogni, és már szerettei is az összeomlás szélére kerülnek, miközben fokozatosan nyer más értelmet a két leggyakrabban elhangzó kérdés – „minden rendben?” – „hol az órám?” - a nézőnek megszakad a szíve. És a színész szemünk láttára válik magatehetetlen lénnyé. Kern még az utolsó tapsoknál is André volt. (Ilyen átlényegülést több mint 40 éve láttam, ugyanitt: az Egy őrült naplója végén Darvas Iván a függöny előtt is Popriscsin maradt).
E lenyűgöző alakítás a színházon túl is elevenünkbe vágott: tavaly négy hónapon belül vesztettük el Szüleimet. Édesapám 89, Édesanyám 91 éves volt. Nekik jószerével utolsó percükig tiszta volt az elméjük, segítséget még tőlünk is alig fogadtak el – lehet, hogy ez is a demencia egyik fajtája? – de mivel Édesapámon két év alatt kétszer hajtottak végre szívműtétet, Édesanyám pedig utolsó hét évében nem mozdult ki a lakásból, bár nem laktunk együtt, életünket mégis meghatározta az értük való aggódás, és ellentétben a darabbeli párral, nem dönthettünk sorsukról nélkülük, helyettük. Bár állandóan az munkált bennünk, hogy mindent megteszünk-e értük és jó-e az, amit teszünk, miközben egymást is féltettük. És éppen az ő korukhoz képest jó állapotuk miatt volt számunkra szörnyű látni, ahogyan mindkettejükből kórházban töltött utolsó hónapjuk alatt napról napra szállt el az élet. Édesapám júniusban, Édesanyám októberben hunyt el, valószínűleg decemberben nem tudtuk volna végig nézni a darabot. Most, sok-sok könnyel, elszorult torokkal egy kicsit könnyebb volt szembesülni az elmúlással, és tán szükség is volt rá. Köszönet érte Andrénak.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
