Írolvasgondol

I.

Vízpart, csendes, vihar elôtti alkonyatban. Tó, talán tengerszem. Madárröpte. Sirályok, parti fecskék, szárcsák. A víz közepén egyetlen kopár szikla, rajta embermagasságú építmény. Kavicsos part. Táguló kép, elhagyatott, homokszínű táj, amely a felhôs naplementében kékszínűvé válik. A kamera lassan befogja az egész láthatárt, majd behúzódik egy ház ablakán belülre. Zongoraszó. Chopin.

II.

Szoba, inkább műterem. A falon, a földön mindenűtt festmények, rajzok. Kísérteties foltok, kavargó színek, fôleg a kék árnyalatok dominálnak. A szoba közepén zongora, teleszórva kottákkal. Egy 16 év körüli lány játszik álmodozva, mégis energikusan. Hosszú fekete haja ugyanilyen vadsággal hull fehér, hosszú, ingszerű ruhájára. Vékony, kreol ujjai idegesen futnak a fekete-fehér billentyűkön.

Mögötte egy festôállványnál egy harminc körüli, nyúlánk, csendesen érzéki nô, szôke loknikkal, hasonló ingszerű, ám tűzpiros ruhában. Forgószelet fest, amelynek színei egyre mélyülnek, de az egész képet keretbe fogja egy árnyarc is, alig kivehetôen.

A fekete lány arca a homlokától az álláig, a szôke lány arca a szájától a szeméig. A zongoraszó vége. A kislány lábujjhegyen kerül a szôke nô hátába, közben rá-rálép az egyes festményekre. orvul, de vasmarokkal fogja meg a festô kezet.

- Mi lesz a címe, ha készen leszel vele?

- Lillian.- feleli a szôke, meg sem lepôdik a mozdulaton. A kislányból elemi erôvel tör ki a kacagás.

- Ez az örvény, ez a korom, mind én vagyok?

Társnôje is vele kacag. Leejti az ecsetet, kezük összekulcsolódik. Ez a mozdulat késôbb többször megismétlôdik.

- Még olyanabb is!

Lillian egészen közelhajol a képhez, mintha egyenként akarná kibogozni vonalait.

- És hol a kócos hajam, hol vannak a keringôim, hol a repülésem?

A festônô megfogja Lillian kezét, és vezetni kezdi az egyik spirálvonalon. Elôbb a szél zúgását dúdolja, aztán az egyre gyorsuló Cisz-moll Keringôt. A dallamot kettejük forgásába oltják, keringenek a festmények között, a zongora körül. Lillian hírtelen megáll és megszorítja a festônôt.

- És ôt is el fogod adni?

- Nem. Csak legutoljára.

- Legutoljára? Mit jelent: legutoljára?

- Ha mindennek vége...

Lillian rémülten fürkészi a festônô egy másodperc alatt szomorúvá vált arcát. Tekintetében van valami gyilkos erô.

- Ágnes, esküdj meg, hogy csak legutoljára...

- Esküszöm, Lillian. Elôbb halok meg...

Lillian szorítása gyengéd öleléssé szelidül. Ágnes szinte beborítja karjaival a kislányt. Odakint már teljes a sötét. Bent a szoba mind a négy sarkában óriási, fehér, kék, türkisz-zöld gyertyák égnek. Egy, a festmény kékjéhez hasonló színű, piramis-formájú gyertya lángja a zongorán táncol.

III.

Gyertyaláng.

Átúszás és egy másik szobában vagyunk, ami szintén rajzokkal, vázlatokkal van tele. Széles matrac a földön, rajta sziámi-macska színű takaró. Ágnes és Lillian aludni készül. Ágnes egy narancsot hámoz meg szertartásosan egy kínai ábrákkal díszített csontnyelű késsel, majd gerezdenként úgy eteti Lilliant, mintha madárfióka lenne. A gyertyaláng íve arcukon. Lillian belefúrja magát Ágnes vállába.

-Mesélj.

Agnes két tenyerébe fogja Lillian arcát.

- Megint?

- A fészket.

- Hiszen már tudod kívülrôl...

- De akkor is...

- Tavasz volt és nyílott a kert a ház körül. A csendet boldog madárcsicsergés verte fel. A fecskepár, mint a villám, cikázott fel s alá, hogy egyetlen percig se maradjanak éhen a fiókák. És az egyik buckos fejű egyszer csak kiesett a fészekbôl, pont a lábad elé. Nagyon megijedtél, és olyan keservesen kezdtél sírni, hogy alig tudtalak megvigasztalni. De szerencsére a kisfecske élt. Behoztuk a szobába, egy puha párnára fektettük, és te ápoltad, etetted napokig. Aztán egy reggel kivitted a kezedben, és hirtelen huss! A madárka szárnyra kapott és felrepült. Magasan, magasan, talán a napig is elért. És te ott álltál a ház elôtt, követted ôt a szemeddel, amíg lehetett, és csak némán folytak a könnyeid. És akkor azt mondtam neked: "Ez a jó cselekedeted biztosan a mennyországba visz." Lillian ujjával rajzolgat Ágnes vállára, arcára.

- Ez olyan szép. Kár, hogy nem igaz...

- Nem baj...Miért kell, hogy igaz legyen minden, ami szép?

- Te igaz vagy. És szép. És én is igaz vagyok. És szép is.

Ágnes a mennyezetet bámulja, amelyre a gyertyafény körkörös ábrákat fest. Ekkor a távolból lövések hallatszanak. Elôször kettô, aztán újabb kettô. Majd még kétszer kettô. A két nô egymáshoz tapad, szinte eggyé válnak. Ágnes hosszú ujjai görcsösen belemarkolnak Lillian húsába.

- Vajon ma kik kerültek sorra?

Lillian Ágnes tekintetét keresi a félsötétben, de a szôke nô nem néz rá.

- Biztosan céloznak. Soha nem lônek többet. Egyszer majd engem is eltalálnak.

- Lillian!

Ágnes iszonyodott tekintete. Lillian kamasz-pajkosan elmosolyodik és szájon csókolja Ágnest, és orrával megcsiklandozza az orrát.

- Csak azért mondtam, hogy ne álmodjunk rosszakat...

A két lány lassan álomba merül. A hatalmas gyertyát nem fújják el.

IV.

A ház kívülrôl. Egyszerű, földszintes kôépület, amelynek fehér falait mindenféle színes rajzok díszítik, Ágnes stílusában.

Elsô hajnali fények. Egy férfi körvonalai suhannak el a ház elôtt. Megpróbálja kinyitni az ajtót, de mikor látja, hogy zárva van, nem erôlködik tovább. Tenyerével, homlokával nekitámaszkodik egy pillanatra az ajtónak, majd távozik, sötét lenyomatokat hagyva.

V.

Két megfeszült rózsaszín tenyér. Lillian kéjesen nyújtózik a matracon.Boszorkányos haján átsüt a nap. Ágnes tesz egy rebbenô mozdulatot álmában, de nem veszi észre, hogy Lillian felkel mellôle, és halkan kilopózik a házból egy hosszú, fehér, aranyszínű lángokkal díszített selyemköntösben. A gyertya továbbra is lobog, de oldalára cseppkôként olvad az elégett viasz.

(folyt).