Vera Primavera. Májusi nyár. A klímaváltozás klimaxa. A szó amúgy csúcspontot jelent bizonyos nyelveken.

Ismét lángolnak a forrónadrágok. Amint kamasz koromban. Utcán, téren, metróban, főiskola udvarán és előadótermeiben. Azokon is, akik végre  megmutathatják eddig  fel nem fedezett szépségüket. Platonikus örömök egy abszurdnak is elmebeteg világban. Jó esetben – és sok jó eset van – gyönyörű, egészséges combok, lábszárak villognak, és még örömtelibb, ha ápolt, kecses, elegáns léptű, vagy játékosan gyermeki lábfejekben végződnek. Szandálban, saruban, papucsban, magas sarkú cipőben suhannak, siklanak, sietnek, hullámzanak, rózsás-narancsos-gyöngyházfehéren sejlenek, és alig várják, hogy férfiölben, férfiszíven, férfitenyérben férfiajkakon megpihenjenek. Új esélyek a vonzerőnek. Mint annak a nőnek a villamoson, aki hihetetlenül hosszú, tökéletes lábakban kezdődött, karcsú derékban és nyúlánk felsőtestben folytatódott, hogy egy fáradt, szomorú, vérágas szemű arcban végződjön. A lábak lendülete még viszi az elhibázott utak után is tovább.

Vera Primavera. Májusi nyár. A klímaváltozás klimaxa. Csúcspont bizonyos nyelveken.

Amikor a Nő reggeltől estig virágzik, meztelenül és ruhában hirdeti a Tavaszt, álom- és éberillataiban virágok kibomlása, gyógyító füvek lehelete, fészekóvó madarak gondoskodó röpte  sűrűsödik. Amikor a feltűzött haj, a könnyű blúz  szabadon hagyja nyakon és vállon az érzékek birodalmának alig álcázott forrásait. Amikor már az érintés közelségétől vibrálnak pihék, pórusok, vérszerződő verítékek. Amikor a nász nedveitől kiszáradnak a szavak.