Opera, díszelőadás. A földszinti üléseket egy pincében helyezik el, és a pinceablakok mögött folyamatosan masíroznak bakancsos katonák, elnyomva a benti fenséges zenéket. A darab csúcspontján idétlen reklámszövegekkel telenyomtatott drapériák ereszkednek alá az emeleti páholyokból, és lassan maguk alá temetik és megfojtják a földszinti nézőket.

Egy hegyormon lévő várkastély ura zarándoklatot hirdet, majd az összes zarándokot elfogja és kiállítja őket a hegyfokra, hogy ők játsszák el a visszhangot, amely már régen elhalt a klímaváltozás miatt, de a természetbarátok még mindig várják.

Egy hajléktalan kukázás közben egy régi, vászonkötésű verseskötetet emel ki a szemétből, leül a padra és fennhangon olvas fel belőle. Valaki néhány forintot dob le melléje, amelyből a hajléktalan valószínűleg újabb könyvet vesz étel és ital helyett.

Két hajléktalan egy élelmiszer-áruház, egy hévmegálló és egy orvosi rendelő között sütemény-morzsákkal etet két kutyát: az egyik egy fekete-fehér bulldog, a másik pedig egy fehér színű chow-chow. A két eb még félúton van a kóbor és a hajléktalanok státusa között.

Magas, magas sarkú, drapp-lila cipőben imbolygó fiatal nő a villamoson. Fehér szoknya, drapp blézer, lila blúz alatta. Sápadt, időnként teljesen lapos hasához kap, amolyan kismamás mozdulattal. Pedig inkább látens anorexiásnak tűnik.

A buszon Madonna-arcú lány ül magában és hangtalanul sír. Még könnyei sem folynak, csupán szeme csillog tőlük, és néha szája megrebben. Egyedül éli meg ismeretlen gyászát.

Késő este a Duna-parton, amelynek járdáját kettéosztották gyalogos útra és bicikliútra. Egy biciklis nagy lendülettel érkezik, hátulról ráordít artikulátlan hangon minden járókelőre. Előbb-utóbb valaki csak szívrohamot kap. Aztán jön szemből egy lány, szintén kerékpáron, ölében kosárral. Mosolyogva dalol valamit. A járókelők őt legalább annyira hülyének nézik, mint az ordítót.

Elhagyom az egyik boltbeli hűségkártyámat, erre egy másikban kapok egy másikat. Addig nincsen baj, amíg nem keverem őket össze a bankkártyámmal. Igaz, azt sosem hordom magammal. Biztosan azért hagyom el ezeket állandóan, mert a gyakorlatban semmit sem érnek, legfeljebb még egy helyen regisztrálnak.

A minap Kékasszonnyal álmodtam. Egy magas könyvtárszobában egy széken állt, és éppen leendő unokája magzati képét próbálta elhelyezni széles mosollyal két könyvem között. Nekem is lesz hamarosan unokám – közöltem vele az örömhírt. Azt már nem, hogy erről az érintettek még nem tudnak.