minden kavics magáról álmodik
minden falevél tervez
minden nap sugáron utazna
legyőztek
szent békének szívemet nem adhatom
mert magamban láncokról
szabadságról álmodom
ezt mondtam a fogolynak
ki megölte ellenlábasomat
ezt mondtam a bányásznak
ki felhozta aranytálamat
így aztán pokolra jutottam
mert a poklot megálmodtam
s a távolság nőttön nőtt
kezem s az óvó kéz között
testemmel álmodtam éjjel
és a nagy mindenséggel
álmodtam ezer s ezer évet
hogy hétnapos csodát újra megéljek
amikor a ködből kilépve
meztelenségemben
létemtől szenvedtem
azt álmodtam adtak egy dalt
mint egyetlen tanúját annak
hogy közös otthonunknak
sem gerendája sem fala
sem ablaka hogy kilássunk
sem tükre hogy magunkba lássunk
sem dala hogy kijussunk innen
sem halála hogy újrakezdjünk mindent
ó gyermekem itt a te emberi álmod
itt van ember-vágyakozásod
ne akarj magadban hinni
túl azon mi mély és jó
szeretem az álmot ahogy belefolytál
a mindig zöld fa alatt
szeretem a kavicsot a napot
és mindent mi közénk áll
és az első hajnali fényben
elmondott minden szót
látom e zavaros napokat
mik elvékonyodnak előtted
nem tudom hány nap a szabadság
s mi marad a dalból benned
mit lényed nyelvére vett
(Montreal, 1978)
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.