Írolvasgondol

26.

Álomképek.

László saját magát, vagyis ismeretlen ősét látja az 1940-es Párizsban, amikor először jelenik meg az újságokban a mozgósítás. Ugyanazok a katonák, akik a szabadságos vonaton utaztak a 12. jelenetben, most ugyanúgy éneklik az "Á nous la liberté"-t, de daluk úgy hangzik, mint egy rossz, töredezett lemez. László felugrik egy vonatra, beszáll egy kupéba, amelynek hirtelen eltűnnek az ablakai. Teljes sötétségbe kerül. Próbál gyufát gyújtani, hátha lát valamit, most is nála van a könyv, és próbálja kibogarászni a betüket, de valaki a gyufát is, a könyvet is kiveri a kezéből, majd őt is a földre löki. Lövéseket is hall, és felriad.

27.

László körülnéz és Brigittét látja, amint nagyon békésen alszik mellette az ágyban, teljesen kitakarózva, szinte világít a teste, de a férfi hirtelen mozdulatára felébred.

Brigitte:

Mi baj?

László:

Semmi, csak rosszat álmodtam. Túl sok hiradót néztem mostanában.

Brigitte:

Akkor gyere még közelebb..

László:

Jó, hogy itt vagy....

28.

László és Brigitte másnap egy nagyáruházban vásárolnak be a lánynak, gyümölcsöt, sajtot, ásványvizet, mielőtt elindul Genovába. Az áruház előtti kenyeresnél vesznek egy hosszú baguette-t, kettétörik, egyik felét László elteszi magának, majd a lány, aki magasabb a férfinál, homlokon csókolja őt.

László hangja:

Nem tudtam Brigittét lebeszélni arról, hogy Genovába menjen. Túlságosan elkötelezett volt, de megértette, hogy én nem hagyhatom itt a munkámat, nem vagyok úgy a magam ura, mint ő. De megigértettem vele, hogy vigyáz magára, és ha vége van az egésznek, visszajön Párizsba. Titkon abban bíztam, magam sem tudom, miért, hiszen alig ismertem, hogy együtt új életet kezdünk.  Egyre többet járt az eszemben az a régi Brigitte és az ő Lászlója, akit elszakított egymástól a történelem. Miért ne kárpótolhatnánk őket is a mi szerelmünkkel? De valahol belül éreztem, hogy az a rohadt hét vége elszakítja túlságosan könnyen jött közelségünket...

29.

Újra a 40-es évek. Egy kicsi, de szép, archaikus koncertteremben vagyunk, ahol Brigitte egy kamarazenekarral lép fel. Bach V. Brandenburgi versenyét játsszák. László is ott van a hallgatóság soraiban, és érzi, hogy Brigitte csak neki játszik. Az előadás után hatalmas virágcsokorral várja a lányt, majd vacsorázni indulnak. Egy Boulevard Saint-Michel-i étteremben pecsételik meg szerelmüket. A vacsora után Brigitte némi habozás után felhívja lakásába a fiatalembert, de a meghitt együttlétből csak a lány cipőjének koppanását halljuk, reggel pedig ágyuk mellett ott hever kinyitva a Baudelaire-kötet.

A jelenet alatt végig zene szól, az étteremben, majd utána korabeli francia sanzonok, Mistinguett, Trénet, Chevalier. Párbeszédeket nem hallunk. A színek régiesek, de nem teljesen fekete-fehérek.

30.

Hónapokkal később. Brigitte elhagyja Párizst. Ugyanolyan fülkében ül, mint amikor először találkoztunk vele, de most a korábban Lászlónál látott Baudelaire-kötetet olvassa.  Hegedűje élettelenül hever mellette tokjában. Mintha teljesen egyedül lenne a vagonban. Ez az egyetlen jele annak, hogy háború van.

A mai Brigitte hangját halljuk:

Haladnak-zakatolnak a vonatok meseszép tájakon, fás ligeteken, hegyeken, síkságokon, hidakon, békés városokon át. Emberek emelik fel hangjukra fejüket, de szavát mégsem emeli fel senki. Cinkos hallgatás vonja leplébe a tájat, a várost, a nem érintetteket.

31.

László egy lágerben éjjel. Nagy a csend, csak a bogarak zsinatolnak. Lázálmában egy magyarországi szőlőhegyet lát, ahová szeretné elhívni Brigittét. A lánynak kibomlik a gyönyörű haja, és László pajkosan egy szőlőtőkéhez köti és csak a lány "könyörgésére" oldozza el. Majd megmutat neki egy borpincét, ahol gyönyörű, csillogó bort isznak. A végén László zsidó módra földhöz vágja poharát és sarokkal rátapos. Az egész képsor, bár érzékelhető a verőfény, fekete-fehér.

László hunyorog, mert némi fény szűrődik be a barakkba. De egyből el is tűnik, mert egy fegyveres őr elállja az ajtót.

32.

Sorakozó a láger központi terén. László minden erejét összeszedve áll.

Közben a mai László hangját halljuk, amint a Szeretők borát mondja:

"Ma tág a tér s ragyogva kékül

sarkantyú, kantár, zabla nélkül

szállunk a bor sötét lován

egy tűnő tündérég után!

Mint két vad angyal, kiket ádáz

foggal a forró utiláz rá

szeljük a reggel szűz szelét

te messze délibáb, feléd!

lágyan a síma, sűrű forgók

hintáznak lelkes szárnyukon

ikermámorban ittas bolygók

mellettem úszva bús hugom:

futunk a messze fény elébe,

álmaink édes édenébe!"

(Babits Mihály fordítása)

33.

Az utolsó szóra elsötétül a kép és egy géppisztoly-sorozat hallatszik. De nem egyértelmű, hogy kit lőttek le.

34.

Visszaemlékezés, Brigitte szemével.

A kávéház terasza nevetgélő, évődő párok hangjától

hangos. Bentről egy harmonika hangja csalogatja a

szerelmeseket a Szajna partjára. Az asztalokon Pernod-val,

Calvadossal, vörös borral töltött poharak idézik a

franciák méltán híres életszeretetét. A templom előtti

téren szelíd és XIV. Lajos király szobrán galambok udvarolnak

egymásnak tudomást sem véve környezetükről

Brigitte és László a Les Deux Magots kávéház teraszán üldögélve élvezik a lemenő  nap bágyadt sugarait. Brigitte szemét behunyva, fejét kicsit hátradöntve szippant bele az közeledő este fűszeres

illataiba. Hosszú hajában lágy szellő ficánkol, orrán

bohókás szeplők táncolnak. László mosolyogva itta magába az

önfeledt lány látványát, amely jobban részegítette minden szesznél és úgy érezte, ez az a pillanat amelyért érdemes élnie. Egyszerre riadnak fel egy távoli, szinte valószerűtlen , de annál kitartóbb, szinte

a gyomrukban érzett morgásra az ég egy távoli pontján.

Aztán hamarosan megszólalnak a szirénák.

A térről többedmagukkal menekülnek és bújnak meg egy

légoltalmi pincében.

35.

A visszaemlékezés folytatása.

László megfogja Brigitte kezét és a lány hálásan,

reszkető testtel és lélekkel bújik hozzá. Szemében

borzalommal vegyes félelem tükröződik és úgy érzi:

elveszik, amikor belenéz László lemondó szomorúságról árulkodó szemeibe. László lassan ajkához emeli Brigitte kezét és apró csókokat hint ujjaira, forró tenyerébe, hogy aztán bujkálásról, szirénáról, háborúról megfeledkezve kapaszkodjanak a másik  csókjába.

Egyikük sem veszi észre, hogy időközben lefújják a légi

riadót és a kiürült pincében rajtuk kívül már senki sem

tartózkodik.

E két jelenet alatt sem hangzanak el szavak, csupán egy hegedű-zongora szonáta hangjait halljuk.

36.

Újra napjainkban vagyunk.

László hosszasan válogat az újságok között, amelyek közül mindegyik címlapján hozza a genovai tanácskozást, a nagyhatalmak vezetőinek portréját és a rendőri készültséget. A férfi kivételesen nemcsak francia, hanem má nemzetközi lapokat is vesz. Közben leszólítja őt, mi több, lerohanja egy fiatal, pólóján békejeles nő, kezében kérdőívvel: mi a véleménye a globalizációról, a környezetszennyeződésről, a fegyverkezésről, a harmadik világ adósságáról, a kis országok és a nagyok viszonyáról, a politikai menekültekről. László a lány hadarásától, erőszakosságától kissé ideges lesz, de azért mindenre válaszol.

Mintha a háttérben Brigitte énekét hallanánk.

37.

László a tudósítói lakásban, kedvetlenül rágcsálja a kettétört baguette rá eső felét, miközben olivabogyót szemezget melléje.

A tv-n már mutatják a tüntetéseket. László kezdetben nemigen figyel a képsorokra, amelyek minden európai csatornán ugyanazok, de csakhamar odaszegeződik tekintete a képernyőre.

Erőszak mindenütt, tüntetők verése, a földön való vonszolása, elhurcolása, gyújtogatás, kődobálás, könnygáz, fuldokló fiatalok, szirénázó rendőrautók, lovasrendőrök, robbanások, lövések. Nemcsak a tüntetők arcán ott a rettenet, hanem a tudósítókén is, sőt, Lászlóén is. Néhány tiltakozó, Che Guevara-pólós, palesztin kendős fiúk, lányok, beleordítják, belesírják a kamerákba fájdalmukat, gyűlöletüket. Magáról a tanácskozásról szinte semmit nem mutatnak.

38.

Másnap ugyanott. László előtt az aznapi lapok, amelyek már beszámolnak arról, hogy egy olasz fiatalembert megöltek, több százan sebesültek meg az összecsapásokban, amelyek másnap is folytatódnak. A francia lapok szinte mindegyike párhuzamba állítja a G8-on folyó tüntetéseket a 68-as diákmozgalmakkal, a tv-kamerák előtt megszólalnak egykori 68-asok, köztük Dany Cohn-Bendit, és nyilatkozik Joschka Fischer német külügyminiszter, egykori diákharcos, be is vágnak dokumentumképeket 68-ról, a párizsi, a római, a chicagói, a nyugat-berlini véres megmozdulásokról és a fejlett világ szégyenét emlegetik.

(E képsorok 2001. július 22-24-én valamennyi világhiradóban benne voltak).

39.

László a hírektől teljesen kimerülve valósággal elmenekül otthonról, de a metróban is mindenütt a lapjelentésekkel szembesül. A Bastille-térre megy, ahol néhány százan összegyűltek, hogy tiltakozzanak a genovai események ellen, de a tüntetésnek közel sincsen olyan ereje, mint hasonló esetekben 1967-68-ban volt.

40.

László ismét otthon, már éjszaka. Próbál feloldódni Ravel: Bolerójával, de ez sem segít, miközben az internetet nézi, ahol azt olvassa: a globalizáció-ellenesek tulajdonképpen terroristák, akiknek ugyanolyan módszereik vannak a világrend elleni harchoz, mint az IRÁ-nak, az ETÁ-nak és a palesztinoknak.

Végső mentsvárként ismét Baudelaire-hez fordul, a Szeretők halálához:

"Lesz könnyű illatokkal ittas ágyunk,

párnáink mélyek, mint a mély sirok,

s a polcokon sok különös virágunk

szebb ég alatt mind minekünk nyílott.

Utolsó hevét tékozolva vágyunk,

szívünk, mint két nagy fáklyaláng, inog,

sikertükörként, tiszta fáklyalángunk

tárt lelkeinkben tükröződni fog.

Egy rózsaszínkék titkos alkonyatban

kettőnkön át egy csöndes szikra pattan,

mint búcsúterhes hosszú zokogás

s majd jön egy angyal, a kaput kinyitja,

s a párás tükröt, elhalt lobogást,

hű kézzel és ragyogva megújítja"

(Babits Mihály fordítása)

41.

Az utolsó két versszaknál László hangja átúszik Brigitte hangjába, a kép pedig egy 40-es évek tónusú képbe, ahol azt látjuk, hogy Brigitte egy elhagyott repülőtéren felszáll egy gépre, amely Angliába viszi. (A jelenet ne emlékeztessen a Casablancára!)

42.

Két nappal később.

László a lakásban. Éppen jegyzeteit rendezgeti, amikor csengetnek.

László ajtót nyit és összeborzad.

Brigitte áll előtte, elhanyagoltan, megtörten, arcán kék-piros foltokkal, szája feldagadt. Válláról ledobja László lába elé hátizsákját. Gitárja nincsen nála.

László át akarja ölelni. Brigitte először eltaszítaná magától, de annyira gyenge, hogy gyakorlatilag beleomlik a férfi karjaiba.

Brigitte:

Hadd fürödjem meg....

43.

Brigitte teljesen elernyedve fekszik a kádban. Meztelenségében nincsen semmi erotikus, inkább kiszolgáltatott. László ott ül a kád szélén, de egyelőre nem is mer a lányhoz érni. Brigitte talán jobban szeretné, ha az újságíró békén hagyná, de ahhoz sincsen ereje, hogy elzavarja. Végül ő töri meg a csendet. Halkan, csaknem gépiesen beszél, nyoma sincs korábbi élénkségének.

Összetörték a gitáromat. Az volt az első dolguk. Úgy látszik, attól féltek a legjobban. De a nyaka a kezemben maradt és az egyik barmot pofán vágtam vele. Több sem kellett nekik: mint a vadállatok rám vetették magukat. Elöntötte a vér a szememet, csak homályosan láttam azokat a szörnyű arcokat. Mellettem egy amerikai lányt a hajánál, egy másikat a mellénél fogva cibáltak, többeknek a hasát, gerincét rugdosták....Bent a rendőrőrsön belenyomták a fejemet egy vizesvödörbe, hogy magamhoz térjek. Aztán az összes lánynak, akit bevittek, le kellett vetkőznie, és ott álltunk egy óra hosszat mozdulatlanul, tarkóra tett kézzel, széles terpeszben, mindenki kénye-kedvére...

Brigitte erejét összeszedve kiabálni kezd, és úgy megragadja Lászlót, hogy kishíján berántja a kádba.

Igen, megerőszakoltak, ha erre vagy kiváncsi...Négyen-öten-hatan, nem tudom. Az egyikük azt mondta, hogy az ő nagyanyját az SS-ek gyalázták meg, most végre visszaadhatja egy német szukának...Tessék, sztárriporter, itt a címlap-sztori, egy genovai tüntető exkluzív vallomása, további részleteket is tudni akarsz?!! Kellemes volt, ugye, a képernyő előtt, bámulni a visszajátszásokat?

László alig tudja megfékezni a dührohamot kapott lányt, és miközben megpróbálja lefogni, csaknem megüti, ettől ő maga is megretten. Végül azonban Brigitte lecsillapodik, és megadóan hagyja, hogy László egy szivaccsal olyan óvatosan törölgesse, mintha egy kisgyerek lenne. A lány teste is tele ütésnyomokkal.

44.

Brigitte egy nagy kék férfi fürdőköntösben fekszik László ölében. László tejjel itatja, és finoman eteti camembert-sajttal, hogy ne sértse meg sebes száját. A tv előtt ülnek, de László nem kapcsolja be a készüléket.

45.

Éjjel.

Brigitte Lászlóhoz bújik, aki a lehető legfinomabban öleli át. A lány halkan sírni kezd.

Pedig még hittem a békében....

46.

Amikor ez a mondat elhangzik, ismét a 40-es években vagyunk. László egy kapualjban, miközben katonák ütemes léptei hallatszanak, sietve búcsúzik Brigittétől, beleír valamit Baudelaire-kötetébe, majd odaadja a lánynak.

László:

Vigyázz rá, kérlek...kicsit benne vagyok. De ha nem jövök vissza, mikor vége lesz ennek az őrületnek, add el egy bouquiniste-nek. Annak, amelyik a balparton van, a Pont-Neufnél...

László elsiet a sötétben, és Brigitte is eltűnik a kapualjban.

47.

Visszaemlékezés a háborús időkre.

Az akkori Brigitte hangját halljuk.

Azon az éjjen a Hold teljes pompájában, már-már banálisan,

giccsesen ragyogott. Luna királynő udvarának hölgyei a

szemérmes, bágyadt csillagok.

A tó vízén apró szelek borzoltak kis remegéseket. Brigitte

László ölében ülve evezett, a férfi átölelte karjaival,

arcát a lány hajába fúrva élvezte a meleg tavaszi este

hajszálakkal összefonódó illatait. Testük a csónakkal eggyé

válva ringott a béke utolsó perceiben.

Nem kellettek a szavak. A csendet csak egy magányos béka

hangja festette még mélyebbre.

48.

Napjainkban. László és Brigitte a Gare de l'Est-en. Búcsúznak egymástól. Mindketten érezhetően feszültek, de megpróbálnak parancsolni érzelmeiknek. Ölelésük is visszafogott, mégis érezhető belőle a szenvedély.

László utolsó mozdulatával Brigitte kezébe nyomja Baudelaire-kötetét.

Brigitte fellép a vonat lépcsőjére, int még egyet Lászlónak, majd eltűnik a kocsiban. László sarkon fordul, nem is néz vissza. Hatalmas a tömeg, az egyik sínpár mellett egy fekete fiatalember blues-t játszik gitáron és szájharmonikán.

László hangja:

Hiába marasztaltam. Hiába próbáltam rábeszélni, hogy veszek neki egy gitárt. Túlságosan büszke volt, túlságosan megviselte Genova és valahol fájt neki, hogy nem mentem el vele. Visszatért Nürnbergbe, de legalább a könyvemet magával vitte. Én pedig megkaptam a címét, és ha végzek itt Párizsban, felkeresem. Talán még egymásra találhatunk....

László beleveszik a forgatagba. Nem látjuk többé.

49.

1945 ősze. Vége a háborúnak, Párizs már egy éve újra szabad és hangos. Brigitte a forgatagban a Szajna-parton. Látjuk a bouquiniste előtt, amint eladja neki a Baudelaire-kötetet.

A mai László hangja:

Brigitte már hetek óta várta, hogy László felbukkanjon. Kereste mozikban, kávéházakban, pályaudvarokon, könyvtárakban, mindenütt. Egyre többen tértek haza az elhurcoltak, a hadifoglyok közül, de László nem volt közöttük. A lány belefáradt a négyéves várakozásba. Hazatérni sem akart szétrombolt hazájába, Párizs sem vonzotta már. 1945 végén elutazott Amerikába és ott folytatta félbe szakított hegedűművészi pályafutását és csak tíz évvel később tért vissza Európába.

50.

Valamikor az 50-es években. Egy erősen megőszült, de nem megtört férfi sétál a könyvárusok során. Mintha egy könyvet keresne. Hosszasan válogatja a köteteket az egyik pultnál, ahol egy különleges kalapot és csipkés ruhát viselő nő az árus.

A mai Brigitte hangja:

Lászlót a háború végén ide-oda dobálta a sors, végül hazatért, de nem találta többé otthon a helyét. Családjából senki sem élte túl a holokausztot. Néhány év elteltével francia kapcsolatait kihasználva sikerült újra kijutnia Párizsba. Most itt próbál új életet kezdeni.

A kép távolodik, már csak a Szajnát látjuk. És halljuk Baudelaire: Utazásának utolsó szakaszát:

"Halál! Vén kapitány! horgonyt fel! itt az óra,

óh, untat ez a táj! Halál! Fel! Utra már!

Bár várjon tintaszín ég s víz az utazóra,

tudod, hogy a szívünk mégis csupa sugár!

Töltsd bőven italod, üdítsen drága mérge!

Így akarunk, amíg agyunk perzselve gyúl,

örvénybe szállani, mindegy: Pokolba, Égbe,

csak az Ismeretlen ölén várjon az Új!"

(Babits Mihály fordítása)

VÉGE