Írolvasgondol

1968-ban az M-betűs szentháromság egyike volt (Marx, Mao, Marcuse – még ha Marxon gyakran nem Karlt, hanem a nagy amerikai abszurd komikust, Grouchót értettek is: „marxista vagyok a Groucho frakcióból” – járta mondás). Joviális portréját úgy hordozták  a tüntetéseken az emberiség más nagy tanítóival egyetemben, mint a szentképeket a körmeneten.„Kis Piros Könyve” nemcsak Kínában volt a fiatalok bibliája, hanem Nyugaton is. (Én magam is rendelkezem két példánnyal, egy kínai, és egy rövidített kétnyelvű, 1967-es kiadású kínai-angol változattal – ezeket Édesapám hozta a 90-es években, történész-könyvtáram becses darabjai).

Idézték úton-útfélen Mao Ce-tung híres mondásait az imperializmus „papírtigris” voltáról, a „virágzó száz virágról”,  a félelmet, fáradtságot nem ismerő forradalomról, ami „nem díszvacsora”, és amelyben „nincs építés rombolás nélkül”; a reakciós kispolgárokról, a szellemet rabságban tartó iskolarendszerről, a tömeg erejéről, amelynek kezében fegyver a forradalmi művészet. Nincsen „establishment-ellenes” harc az „össztüzet a vezérkarra” jelszó nélkül, nincsen párizsi, római, berlini, Berkeley-i röplap és plakátművészet a kínai „tacepaók” nélkül. Jellegzetes sapkája a lázadók egyik kedvenc viselete volt John Lennontól Abbie Hoffmanig. Olyan nagy filmesek váltak Kína csodálóivá, mint Jean-Luc Godard vagy Michelangelo Antonioni. Jean-Paul Sartre, a nagy író-filozófus még a letartóztatást is vállalta maoista újságok terjesztéséért. Népszerű zenészek írtak róla dalokat, de azért itt-ott tv-kabarékban is szerepelt. És közben vajmi keveset tudtak magáról a bálványról, Mao Ce-tungról (1893-1976), a kínai népi forradalom Nagy Kormányosáról, az utolsó „kínai császárról”.

Mao, akinek érdemei elvitathatatlanok Kínának a japán megszállás (1931-45) alóli felszabadító háborújában, a félfeudális kínai rendszer megdöntésében, valójában már az 50-es évek második felétől arra törekedett, hogy Kínát harmadik világhatalommá tegye a Szovjetunió és az Egyesült Államok mellett, illetve ellenében. Ezzel is volt magyarázható a Nyitika Hruscsov vezette szovjet vezetéssel való látványos összeveszése, hiszen elvileg mindketten kommunista ideológiát vallottak. (Az USA, mint „imperialista” ország, eleve „természetes ellenségnek számított, egészen addig, amíg Peking szovjetellenessége nem csapott át a Washingtonhoz való közeledésbe). E törekvésekkel párhuzamosan alakult ki a Mao körüli személyi kultusz, amely - akárcsak Sztálin esetében a „jóságos cár atyuska” - a kínai istencsászárság ősi hagyományaiból táplálkozott.  Amikor az elnök hatalma gyengülni látszott az 1960-as évek közepén több hibás döntése miatt (pl. a „nagy ugrás” voluntarista gazdaságpolitikája, amely 20 millió kínai éhhalálához vezetett), legbelsőbb köre 1966. májusában megindította nevében a „nagy proletár kulturális forradalmat”, amelynek elsődleges eszköze a kínai ifjúság volt, fő ideológiai háttere pedig „Kis Piros Könyv”,  (hivatalos nevén: Idézetek Mao Ce-tung elnöktől – A legfőbb irányelvek ) amely minden idők könyveladási listáján a 2. helyen áll a Biblia után. Mellesleg az én két kis könyvecskémet „bibliapapírra” nyomták.

Ez a kötet Mao 1927 és 1964 között elhangzott beszédeiből és írásaiból válogatott hosszabb-rövidebb idézeteket tartalmazott 33 témakörbe gyűjtve, minden időbeli rendezés nélkül, természetesen szövegkörnyezetükből kiszakítva. Összeállítója Mao kijelölt utóda, Lin Piao, a párt alelnöke, védelmi miniszter volt (aki 1971-ben egy máig rejtélyes repülőgép-balesetben vesztette életét, majd utólag puccskísérlettel vádolták), első számú propagátora pedig felesége, Csiang Csing, a harmadrangú sanghaji színésznőből lett teljhatalmú politikus, aki az elnök eszméi és a „megcsontosodott bürokraták, retrográd értelmiségiek” elleni harc tetszetős parancsával manipulálta a „vörös gárdistákká” előlépett fiatal kínaiak millióit. A mai napig felmérhetetlen az a pusztítás, amit a „kulturális forradalomnak” álcázott hatalmi harc címén a hagyományos kínai kultúra több évezredes szellemi örökségében és tárgyi emlékeiben végeztek, a mai napig nincsenek megbízható adatok arról, hogy hány ember halt bele ebbe a „harcba” és hány élet tört kerékbe örökre, nem is szólva milliók gyógyíthatatlan agymosásáról. A kínai tv- és filmhíradók csupán a diákok fanatikus lelkesedését  mutatták a külső szemlélőknek és ezzel akár közösséget is lehetett vállalni. Évtizedekkel később olyan vezető európai politikusok ismerték el, hogy annak idején Mao hívei voltak, mint Bettino Craxi volt olasz, Lionel Jospin volt francia kormányfő, vagy José Manuel Durao Barroso, az Európai Unió bizottságának jelenlegi elnöke, korábbi portugál miniszterelnök, de nem tagadta meg „maoista” múltját Haraszti Miklós, az 1980-as évek magyar demokratikus ellenzékének egyik vezéralakja sem.

Mao Ce-tung mítosza azonban nem hanyatlott, miközben maga a Nagy Kormányos egyre ritkábban mutatkozott a nyilvánosság előtt.  Udvartartása mindent megtett fizikai és szellemi erejének bizonyításáról: ilyen volt például 1968-ban, hogy Mao átúszta a Jangce folyót, és amikor partot ért, a híradások szerint még rövid filozofikus verset is rögtönzött. Ennél is nagyobb világszenzáció volt Mao és Richard Nixon amerikai elnök 1972-es pekingi parolázása. (John Lennon és Yoko Ono Some Time In New York című című albumának borítóján látható „újságcímlapon” fotómontázs is látható, amelyen a kínai elnök és „Tricky Dicky” meztelenül táncolnak….). Közben a vietnami gerillák az ő „népi háborúra” vonatkozó tanításait hasznosították, míg egy másik „tanítvány”, a kambodzsai Pol Pot csak az alkalomra várt, hogy hazájában, az Amerika-barát katonai diktatúra elűzése után, megvalósíthassa azt az utópisztikus „paraszt-társadalmat”, amely – Peking nem is annyira hallgatólagos jóváhagyásával - a kínai „kulturális forradalomnál” is sokkal szörnyűbb következménnyel, egy ország egyharmadának, benne teljes értelmiségének fizikai megsemmisítésével járt 1975 és 1979 között.

Mao Ce-tung 1976. szeptember 9-én meghalt. Mauzóleuma a mai napig ott áll a pekingi Tienanmen-téren, ahol egykor a „kulturális forradalom” nagy tömeggyűléseit tartották és ahová 13 évvel később már nem felsőbb vezérlésre vonultak a diákok demokráciát követelve.  Hatására jellemző, hogy amikor halálakor megkérdezték Henry Kissinger amerikai külügyminisztert, az egykori „pingpong-diplomácia” atyját, hogy vajon Mao a mennyekbe jut-e, a neves diplomata így válaszolt: „Az túl erős kombináció lenne Istennel”.

A későbbi leleplezések sem tépázták meg dicsfényét, az előző tíz év bűnéért a Csiang Csing vezette „négyek bandáját” tették felelőssé. Bár az özvegy a perben valóságos vádlóként viselkedett, és azt állította, hogy mindent Mao utasítására tett, előbb halálra, majd kegyelemből életfogytiglanra ítélték. Csiang Csing végül házi őrizetbe került és 1991-ben öngyilkosságot követett el. A Kínai Kommunista Párt ideológiájában azonban máig kísért a múlt. Az sem véletlen, hogy az egykori fő eszmei ellenséget, Kung Fu-cét (Konfuciusz), a nagy ókori filozófust alig tíz éve „rehabilitálták” és ma is üldözik a Falunkung spirituális mozgalmat, amely hagyományos kínai test- és lelki gyakorlatokkal hirdeti a belső megtisztulást.

Manapság, ha a „maoista” kifejezés szerepel a hírekben, mindenekelőtt gerilla- vagy terrorista szervezetekről van szó. A 70-es évek elejétől főleg Latin-Amerikában tűzték zászlajukra Mao ideológiáját olyan illegális fegyveres csoportok, mint az uruguay-i Tupamarók, vagy a perui Fényes Ösvény, amely egészen 1992-ig, fő vezetőinek letartóztatásáig folytatta „népi háborúját”. Később feltűntek a Fülöp-szigeteken is, még Ferdinand Marcos elnök diktatúrája ellen, de őket az utóbbi időkben kiszorították az iszlám radikálisok. Jelenleg a legnagyobb maoista mozgalom a nepáli gerillahadsereg, amely 1996 óta harcolt a himalájai királyság megdöntése ellen, és harcát 2008-ban siker koronázta. Ekkor politikai párttá alakult és a jelenleg is kormányerő.

Az amerikai Human Events című konzervatív magazin 2005. júniusában egyetemi tanárok, politológusok és közéleti személyiségek szavazatai alapján minden idők legkártékonyabb könyveinek toplistáján a 3. helyre rangsorolta Mao Ce-tung „Kis piros könyvét”. Franciaországban néhány éve megjelent egy fotóalbum, amelynek anyagát egy kínai fotós még a „kulturális forradalom” idején készítette és évtizedekig rejtegette, mielőtt kicsempészte Nyugatra. „Az én kis piros könyvem” című műből talán ráébrednek az egykori „68-asok”, hogy miért is lelkesedtek annak idején.