Szabadtéri zongorakoncerten veszünk részt, amelyen filozófiai tételeket illusztrálnak szép tájképek felvillantásával, olyanokat, mint amilyeneket unatkozó vagy társaságra vágyó emberek küldözgetnek szét nap mint nap az interneten. Csakhogy itt nem valami andalító, harmonikus zene szól, hanem a kortárs avantgárdnak is az egyik legdurvább változata.
A zongorista kiléte homályban marad, mert csak a feje búbját látjuk, az sem mozog, lehet, hogy nincs is ott élő ember, csak egy bábu.
Nincs idő azonban gondolkodni, mert hirtelen a színfalak mögül egy borzas fejű nő ront elő, kezében hegedűvel. Először nem látszik, hogy játszana rajta, csupán magához szorítja, ráadásul húrokkal befelé, csak az idegtépő hegedűhangokat halljuk. Néhány perc telik el így, mire végre előkapja a vonóját és immár a húrokat szaggatva száguldozik a színpadon.
Nemsokára ketten lesznek a hegedűs nők, teljesen egyforma az alkatuk, a ruhájuk, a frizurájuk, és arcukat fokozatosan valami kellemetlen vörös fény önti el. De mindez nem elég, a hegedű-gyilkolás közben még a közönséget is zaklatják: a megszólított nézőktől azonnali választ követelnek az élet nagy kérdéseire.
Végre elcsitulnak a hangok, a két nő eltűnik, a zongorista feje búbja is eltűnik. A nézőtérről csendben támolyog ki a tömeg, mindenki olyan, mintha vak, süket és néma lenne.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
