Írolvasgondol

„Szeretnék fájdalom-esetten

Bujdosni, szökni, sírni, fájni,

De hogy ez a csürhe nevessen?

Szegény muszáj-Herkules, állom,

Győzöm a harcot bús haraggal

S késik az álmom s halálom

Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi,

Jó lesz egy kis hódolás és csönd:

Így nem fogok meghalni”

Elválaszthatatlan számomra Ady Endre és Latinovits Zoltán, amióta hallottam a Költőt megszólalni a Színész hangján. Nem „szavalt”, nem „verset mondott”, hanem megélte Adyt. „Könnyű” volt neki ez a beleélés, hiszen ő ugyanolyan „muszáj-Herkules” volt, mint a „Hortobágy poétája”, és ugyanolyan rosszul érezte magát a „magyar ugaron”. Ahogyan Ady behozta a Nyugatot, a párizsi életérzést a magyar költészetbe, amelyet a hazai viszonyok kiváltotta „spleennel”, saját belső békétlenségével és betegségtudatával ötvözött, úgy Latinovits is gyökeresen új játékstílust hozott a magyar színjátszásba. Nemcsak az olyan legendás színházi alakításaira gondolok, mint a Mario és a Varázsló Cipollája, vagy Örkény Őrnagya, hanem olyan filmszerepeire, mint az Oldás és kötés önértékelési válságba került orvosa, a Falak öntörvényű mérnöke, vagy a 141 perc a Befejezetlen mondatból életművész Wavra tanár ura. Nem is szólva Karinthy Frigyessel való azonosulásaival, amelyeknek csúcsa az Utazás a koponyám körül (filmen és rádiófelvételen) elviselhetetlenségig fokozott önboncolása.

Minden igazi nagy Latinovits-alakítás olyan emberről szól, aki kizökkent az őt körülvevő világból, vagy pedig a világ nem fogadja be őt, közben folyton érezni belőle a vágyat: „szeretném, hogyha szeretnének”. Ady is nehéz ember hírében állt, de nemcsak azért, mert „csúnyán élt”, hanem mert fájt neki az őt körülvevő posvány, az irigység. Latinovits maga vallotta be egyik önéletírásában, hogy „összeférhetetlennek” tartják, mert van egy rossz szokása: nem viseli el a tehetségtelenséget és az ezzel párosuló rosszindulatot. Mindez mindkettejüknél sokszor túlfűtött művészi öntudatot gerjesztett náluk, ami csak erősítette elidegenedésüket. Megalkuvást egyikük sem ismert, de nincs az a világ, amely az ilyen embereket, legyenek is bármilyen zsenik, a keblére ölelné. Az utókor persze jól jár velük,még  hálálkodnia sem kellett érte.

"Megnőtt a világ, megsokasodtak az írástudók és farizeusok. A három szent királyok elfeledkeztek utódokról gondoskodni. A Máriákat kórházba szállítják. Aki pedig bekerül a lelencházba, az sohasem fog hegyi beszédet tartani. Az istállók pedig, a világ istállói, telve vannak ordítozó marhákkal. Ezek között síró kiskeddé sohasem lesz az új megváltás embriója. Mert szarvasmarhák között bajos mást megtanulni, mint a bőgést..." - olvas fel Latinovits egy részletet az Egy cinikus ember meséi című Ady-cikkből, amelyet a költő 1901ben írt a Nagyváradi Naplóban, Bíró Lajos kapcsán. És ő is olyan volt, mint a cikkben a Megváltó helyett érkezett Keresztelő Jánosok. "Prédikáltunk, erőlködtünk, bolondoskodtunk. De annyi hit egyikünkben sem volt, hogy megfeszíttessünk. Nekimentünk a koponyánkkal a falnak. Vagy megszédítettük, vagy beszakítottuk. Lettek belőlünk mártírok, keresztes vitézek, égetni való poéták, elátkozott bölcselkedők, kisded reformátorok, mi egyebek". Íme egybeértek a "boldog békeidők" Ady és Latinovits találkozásával. De e közös megszólalásuknak egyetlen szava sem veszítette érvényét három és fél évtizeddel később sem.

Latinovits a maga módján szintén betört Dévénynél "új időknek új dalaival", nem zárkózott elefántcsonttoronyba, a váteszi küldetés sem volt idegen tőle: "A művésznek nevezett érzékeny antennájú ember gyógyító bizonyosságot kell adjon a közösségnek. Hiszen az életet minden ellen-akció ellenére éljük és reméljük, látván a vizek vízszintes bizonyosságát, a hegyek és fák hites függőlegességét....És ez az út nem vezethet tört-szeműek és torzult agyúak zsákutcájába. Csak az emberi Fény felé" - írta a Színész 1966-ban Jancsó Miklósnak.

Nem lényegtelen párhuzam közöttük az sem, hogy a szerelemben sem talált egyikük sem megnyugvást, harmóniát, csupán pusztító, bár gyönyörű szenvedélyeket. Ady Brüll Adélban, azaz Lédában, Latinovits pedig a csodálatos színésznőben, Ruttkai Évában találta meg ikercsillagát. (Érdekes, hogy mindkét esetben a nő volt az idősebb: Léda 5, Ruttkai 4 évvel…) Talán ezért is tudta Latinovits olyan megrázóan előadni a Héja-nász az avaron című Ady-verset:

„Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,

Valahol az Őszben megállunk,

Fölborzolt tollal, szerelmesen

Ez az utolsó nászunk nékünk:

egymás húsába beletépünk

S lehullunk az őszi avaron”

Egyaránt rövid életük volt: Ady 42, Latinovits 44 évet élt. Ezt az alig több, mint négy évtizedet rendkívüli intenzitással élték meg, miközben utolsó éveik – a magas hőfokú alkotás mellett – az elmúlás elleni küzdelemmel teltek. A Költőt szívbetegsége és a vérbaj emésztette, a Színészt egyre súlyosbodó idegbetegsége, miközben az alkohol sem volt idegen egyiküktől sem.

„Talán mindenütt voltam, bálban és temetésen, erdőben, tóban, folyóban, bűnben és erényben, sokat utaztam – most elfáradtam” -

mondja Latinovits utánozhatatlan, férfiasan mélabús hangján a Szindbád nyitójelenetében. Huszárik Krúdy-remekművében is önmagáról beszélt.

„A Titkoló, a Sors az Isten,

Ez a sok Nincsen

Ne bántsanak: meghalt ez a hű tenger,

S ásít, sós, hideg, únott szemmel” -

írta Ady röviddel halála előtt Az utolsó hajókban. A halál mindkettőjük számára az egyetlen lehetséges megérkezés volt. Ők ketten azonban a végső pillanat előtt újra egymásra találtak: Latinovits utolsó szereplése egy rádiófelvétel volt, amelyen elmondta Ady Endre: Két kuruc beszélget című versét.

Mielőtt nekiláttam ennek az írásnak, elővettem Latinovits Ady-lemezét, amelyet 34 éve őrzök, és már nagyon régen hallgattam meg egyvégtében. Először furcsa módon nem akart elindulni a lemez, túlságosan szorította a lemezjátszó forgója. Aztán meg olyan különös érzésem volt, mintha     a Színésznek megváltozott volna a hangja, mintha bársonyosabb, mintha bölcsebb lett volna. Lehet, hogy dolgozószobánk kreatív közegében ő is megszelídülve, más mélységekkel szólt hozzám?