Egykori kollégiumomat látogatjuk meg, felmegyünk negyedik emeleti szobánkba, ahol az első három évben laktam. Életem elfárad, lepihen egy kicsit, én pedig kicsit körül szeretnék nézni addig a Városban.
A lépcsőt időközben eltüntette valaki, így csak nagy lólengések árán tudok lejutni a földszintre. Az ebédlőben éppen ünnepi terítés folyik, a könyvtárból volt osztályfőnökön lép ki, hófehér hajjal. (Még a harmincadik érettségi találkozón is koromfekete volt). Volt kollégám haláláról kérdez, aki soha nem járt a városban, de ő is úgy tudja, hogy öngyilkos lett. Amikor kiérünk a fényre, akkor látom, hogy nem is hófehér a haja, hanem mindenféle rózsaszín és piros színekben játszik.
A kollégium előtt áll egy furgon, amit Kékasszonytól kértem kölcsön (soha nem volt furgonja, csak egy dzsipje, amelyet a férfivilág meghökkentésére vásárolt az a pici Nő), tennék egy kört a Városban. Előtte azonban mindenképpen be akarok nézni a Gimnáziumba. Beállok a kocsival, pedig csak a gyalogkaput nyitották ki. Nagy tömeg az udvaron, ravatal, koszorúk. Ki halt meg, kérdezem. Mondanak egy nevet, úgy teszek, mintha tudnám, kiről van szó, elmondom, hogy eggyel alattam járt, és vállalom, hogy én mondom az egyik búcsúztatót. Így is történik, majd, amikor már kezd elegem lenni a sok siránkozásból, távozni készülök.
És nem emlékszem, hol tettem le az udvaron a furgont.
Ez még hagyján, de arra sem emlékszem, hogy milyen volt a furgon, nem hagytam benne semmi saját holmit, amiről megismerhetném, és egyetlen tárgyra, sőt, még a külső színekre sem emlékszem.
Ebből a szorult helyzetből Életem ment ki. Az ő telefonja ébreszt fel délutáni álmomból, hogy dobjak neki össze uzsonnára egy tzatzikit, mire hazaér….
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
