1. (Rodin az Utolsó Ítélet kapujában)
1.1
Együtt és párban is magányosan,
együtt és sokadalomban is magányban
a semmibe-hullók,
köröttük görögnek sziklákká vált könnyeik.
Párjával, gyermekével pusztulónak is
magány a mankója.
Elhagyatott birok az örvénylésben,
a semmibe fogódzás végtelen reménye.
Hatalmas kőhullámok v(h)asüregébe
hullt utolsó kiáltás-lehelet,
ércbe fagyott keserűség
tomboló pusztulás felett.
A töpregés hiábavalósága: éltem?
Végsőt int a kerékizületből leszakadt kar,
gyermekét védi egy akt-anya-arc,
karcsú-kerek csípők, izmok vonaglanak.
Modern Pietá: kedvese ölében
érintetlen leányalak,
pata alá omló selyem hajzuhatag,
sikolyba torzult
és megnémult ajakak-
vállain a világmindenség bűn-özönével,
hogy birkózik meg ítélete kihirdetésével
a Teremtő alkotásra termett lelkiismerete?
És ha majd aláhull a befejező gazdátlan gondolat,
magány ellen kit teremt magának?
Meg nem unja halálra ítélni
a holtnál holtabb holtakat?
A feleslegessé vált izmok, csontok, inak
örök görccsel sújtva,
mit tesz a Teremtő
annyi rothadó hússal?
Mit kezd a gyermek tekintettel,
a mellre hullott állal?
Mit, ha belékapaszkodik
a magából kiforgatott tisztességes gondolat,
vagy mentő-kötelet dob,
ha vezekelt a becstelen gondolat?
Hogyan hal a zárványába kövesült
fontolgatott gondolat?
Hogy tehető lóvá a lányból fakadt pillanat,
a sörénytajtékban szertehullt
harminckét csigolya?
Hegyeket hív asztalához,
kik fűszerré őrlik a megéretteket,
velük gyűretni a makulátlan-ránctalan
damaszt terítőket?
Önmagától könyörtelen ki menti meg
a karbafont-rideg, kezeit mosó
Utolsó Ítéletet,
ha feladatáról megírta a tiszta-hideg
és tényszerű jegyzőkönyveket?
És, ha saját salakjába fullad,
mint öngyulladó augusztusi csillag
a Teremtő kivel tartja sakkban
a homályosult kristályokat?
1.2
öntött vas
véredénybôl csorgatott
törékeny teremtés
ítélj kínt kéjt
kórt és kábulást
magadnak
hogy ne sújtson porba
a feltámadás
a gonosz nehézségi erô
hogy kiláss
a gôgös kevesek
kiáltása mögül
hogy szenthárom lángodat
ne ûzze el a kettészelt szél
öntött vas
véredénybôl csorgatott
törékeny teremtés
ítélj mézet mámort
anyatej-megváltást
magadnak
hogy ne legyen lánc
és lidérc minden
lélegzeted
hogy ne hagyj örökül
örömet silány
ördögûzôidnek
hogy ne tiporja a tudást
tohonya elmúlás
öntött vas
véredénybôl csorgatott
törékeny teremtés
ítélj
hogy féljen
a bûnvádló éj
hogy ne reszkessünk
ruhátlan
a rettenet redôiben
hogy ne avassák
boldoggá rongyos
bronzkornak
barmait
hogy ne hûs halom adjon
hálát hiszékeny
halhatatlanságunknak
2. (Diadalív)
a győztes diadalívet emeltetett
mintha győzött volna a halál felett
minden hadseregek
minden méltatlanul vesztegetett
ifjú életek
és kitett hitek
megkövesült szivárvány-íve
ti létezésbe vissza nem hozhatók
kétszázhetvennégy lépcsőt
értetek zarándoklok
értetek feszül vádlimban a tejsav
tisztelgés combom fáradtsága
koszorútok csillagvirága
a szétspriccelő sugárutak
legyen Párizs diadalíve
mától Béke
állítsunk szobrot
fényképezzünk önbékét teremtő remetét
hagyjuk dicstelenségben
a rendjeles tábornokokat
harckocsik helyett
vonultassunk fel kézfogásokat
3. (Montmartre)
3.1
(felfelé a dombon)
indul a hétköznapi reggel
a Moulin Rouge mögött
a szexboltok gagyi-szürkék
a szüretlen fényben
a tündöklés don quijotéi
mesterséges csillogással
küzdenek a mindennapi megelégedésért
a ritmus éjjel-nappali ciklusa
esteli táncba űzi
a lázas vágykeresőket
*
a délelőtt frisse tisztára
fürdet egy gyöngyfürtös
se nem férfi se nem nő
nem fekete nem fehér
önkellető lány-legényt
*
Amélie kocsmájában fényt szórnak
a tükörfekete plakátszemek
kávéillat hömpölyög
a kockás kő fölött
pernod, calvados
rántotta felhő kavarog
újságot lapoz a korai vendég
ökölnyi türkíz az ujján
bomlott fűzős félcipő
mezítelen lábán
pultoslány mosolyog
ki-ki köszön az utcára
a szorgosok onnan
be-beválaszolnak
játszik-pörög mintha
búgócsigából volna
*
félbevágott-szemérmetlen
kitárt húsú sertések, birkák
súlyos szaga terjed
(a hentes éppen velünk szemben)
egy kocsi zaklatottan dudál
a hűtőkocsi elzárta az útját
*
motor berreg, lüktet az élet,
mint a kéthetes fekete csecsemő
selyempuha bőrének a fénye
Ça va
forog a külváros, felébredt
az éjszakázó reggel
3.2.
(Espace Dalí)
könnycseppnyi
idô
özönvízben
fürdetô
lódobogás
üt agyon
patkolatlan
utakon
Bábel-torony
füstjétôl
szennyezett
környezet
malasztodat
osztja
szent ostya
kosztosa
van-e oly megszegett
kenyér
mely egy árulással
felér?
gerincvelôdbôl
kisugárzó csók
siralomvölgybéli
aranyásók
sejtelmes csiklódban
sikátororok
légyölô lélekben
forrongok
szüzek szájfénye
az egyszarvú hölgyének
mélye
4. (Mozaik-Párizs)
4.1
örökség:
sugarakra oszlik a csillag poliplábain
hogy aztán összegyűljön
a körutak gyűjtőárkaiban
ragyog, nevéhez illőn
a fény városa
metropolisz:
világváros-mérhetetlen gazdagság
templomok falfreskóiban
aranyozott szobraiban
égbenyúló festettüveg ablakaiban
ámulat-kupoláiban, harangjaiban
vízköpő-ördög arcaiban
hajléktalan-hajlék:
világváros-mérhetetlen szegénység
aluljárók és
templomok aranyozatlan lépcsőin
kérésre nyújtott tenyerekben
kanálisok rácsain keresztre feszítve
4.2
ördögök intései
ôrzik árva tornyainkat
ide nekünk
a nôi almák
mindenkoron szûz
átkát
harangozunk szíjhasított
hátunkon
hol a csúfság szerelme túltesz
dühöngô Jón és deli Rosszon
körhintéritô
vízesés-arcunkon
az idô
estrenyíló virágok
siratják az Édenkert
fodrait
metró-próféták
zöld iskolatáskával
mikor elkönyvelik
az Utat és az Erényt
Nemo kapitány
föld alá költöztette
fémmel kivert szörnyeit
és száraz lábbal kelt át
Atlantis földjén
keresztöltésekkel vársz
a folyó telihold-pilácsánál,
ahol zsákba kötve emésztette
volna el női ármány a püspök
fogadott fiát
4.3 (Panthéon)
Összegyűjtött hamvhagyatékok
Sem találnak megoldást:
Ecce Homo.
4.4
(Lebegünk, és el nem süllyedünk
- Fluctuat nec mergitur - Míg Szerelmem egy szajnai hajó orrából filmezi Párizst)
nem vagyunk mások
csupán néhány rejtély
halálon innen
születésen túl
a szépség földjébe
gyökerezett lelkek
templomai
szájról nem olvasható
imádság a sors boltívei alatt
nem vagyunk mások
csupán négy bolond évszak
egy szájból szájba
kortyolt napos délután
virágba borult tövisek
simogató füzére
nem vagyunk mások
csupán összezavart lábnyomok
melyek alatt jó szívvel
mozog a föld
és sikkant a csiklandós fû
nem vagyunk mások
csupán a szeretet tejfogai
rajzolatok egy életmentô
kenyéren
4.5 (Pere-La-Chaise)
Világ.
Nem az élőké.
Nagy és felfoghatatlan, mint a
Világ.
Egy csillagrendszer, egy csillag, egy város, egy temető, egy sír.
Benne Jim (vagy nincs).
Zarándokok. Most mi is itt:
Te, béke-kristály a tenyeredben,
én, szeretet-kristály a tenyeremben.
Mi: teremtés a tenyerünkben.
Világ -
egy új, egy másik.
4.6 (Luxembourgkert)
gyerek
gyerekek
rengeteg gyerek
tarka virágágyás-ívek
zsongás-bongás
békés duruzsolás
ajándék szeptemberi nyár
Párizs szeret minket
délután nyolckor is ragyog
a váratlan meleg
rendőrsíp jobbról-balról
Keletről-Nyugatról
minden irányból
Mi ez?
A park bezár estére.
4.7. (Édesem a Sainte Chapelle-ben)
üdvözlégy fény
szerelmes szent tündöklés
mely beragyogja
örömhír-arcod
5. Két Impresszió
5.1 (Monet Rouen-i katedrálisaira)
amikor a kő
nevén szólítja
a napfényt
amikor a kő
beszívja a
zenit melegét
amikor a kő
megpihen a
nyugalmas
délutánon
amikor a kőre
hûvös kabátot
borít az este
5.2 (Szembesítés Vincent Van Gogh-hal)
hány részeg
forgószél
hány felborzolt
ecset
hány ezer kórós
mezô
hány dülöngélô
látlelet
hány tûzbe mártott
szempár
hány éjbe borult
fohász
egy életnek hívott
örület?
2004. Párizs
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
