Írolvasgondol

Lelkünk képes olyan szilánkokra törni, mint ahogyan csontjaink soha és a forradás-vonalak csak a felületes szemlélő számára tűnnek el örökre. Mentünkön mindig ott mantráznak elhallgathatatlanul a hajszál-repedések.

Repülőtér, amelyet ellepnek a hittérítők. Mindegyik előtt egy üvegvitrin alatti lemezjátszó, amelyhez csak ők férnek hozzá, és mindegyikről szól valami ige, egymást túlharsogva. Sikerül az egyikhez hozzáférkőznöm, felnyitom a vitrint, a lemezjátszó környékét, sőt, még a magát a lejátszó felületet is kibélelem égszínkék posztóval és felteszem Leonard Cohen Hallelujah című dalát. E dal hallatán mindenki elnémul és feszülten figyel.

Adósságot akarok behajtani, mire figyelmeztetnek, hogy az én adósságom ennek a sokszorosa. Csak azt nem tudom, hogy kinek tartozom. Lehet, hogy e tartozás nem is mérhető pénzben?

Egy közel negyven éve nem látott barátnőmet akarom meglátogatni a Városban, egykori lakásában azonban a Beatle George vár, és kérdőre von, hogy miként haladtam a gitártanulással. Az ízléstelenül, egyáltalán nem őrá valló zsúfolt lakásban köröskörül tűre tűzött tarka lepkék, giccses festmények, poszterek. Ilyen légkörben nem lehet gitározni. És még volt kollégáim is megjelennek, akik minden mozdulatomat gúnyolják. Soha nem tanultam meg rendesen gitározni, de azért szűk körben próbáltam pengetni. A basszusgitár egy fokkal jobb, azzal már ki mertem állni a közönség elé is. Talán ezért őrzöm még a basszusgitáromat. A másodikat.

Az ország lassan Tatárpusztává válik. Egyre többen leszünk, akik úgy teszik a dolgukat nap, mint nap fáradhatatlanul, hogy tudják: az égvilágon semmi értelme, se pénzt nem kapnak érte, és szellemük sem épül tőle.

Még szerencse, hogy megtaláltam YouTube-on a Led Zeppelin 1970-es Royal Albert Hall-i koncertjét, azon kevés Zep-kalózok egyikét, ami nincsen meg. Menekülés tartós értékek közé.

Abba már beletörődtem, hogy a 200 méteren lehervadó virágokat áruló aluljáróbeli hölgy, aki vevő híján folyamatosan pletykál egyik bolttól a másikig, neonáci és büszke, ha koszorút készíthet nekik. Rá is kiterjesztettem a bojkottot. Most azonban egy kocsmába is bevette magát odalent az árpádsáv, és hirdetik hármas jelszavukat, amelyre vérszerződést kötöttek. Eddig legalább a krimókban volt osztálybéke. Egy kicsit arrébb a ma is működő éjjel-nappalban hajnalig tartó, kulturált viták mentek megrögzött liberálisok, keresztény szellemek, kiérdemesült hippik, szalonantiszemiták és más világnézetűek között a teremtéstől a honfoglalásig, szabadságharcainktól Elvisig. Néha betért a Fradibéközép tömörkopasz vezére (legyen neki zöld a Föld), de vele sem volt semmi baj. Közben mindig akadt egy-egy nő, aki csókokat ajándékozott az arra érdemeseknek, volt, aki fogadásból megmutatta a melleit, vagy teljesen levetkőzött, néha egy-egy eltévedt alanyi költőnőt haza lehetett vinni egy ártalmatlan éjszakára. És a vége mindig ugyanaz lett, teljes egyetértésben jól berúgtunk, aztán mindenki ment haza a dolgára, ha akadt neki. Egyszer próbált meg csupán agresszívkedni egy magát hittérítőnek gyengén álcázó figura, de a jól összeszokott társaság három perc alatt kiutálta őt és soha többé nem jött vissza.

Hazamegyek és érzem, hogy a kulcs a zárban sokkal könnyebben fordul, mint ahogy azt megszoktam. Betörésre gyanakszom. Belépek a lakásba és mintha idegen helyre nyitottam volna be. A bejárattól a szobák kétfelé nyílnak, de mindegyik elé egy-egy fehér széket tettek. Elveszem az egyiket és elindulok. Tökéletesen berendezett, elegáns szoba, amelyből mindig nyílik egy következő, egyetlen oda nem illő van mindegyikben, egy-egy fotelbe ledobott öltöny, olyanok, amilyeneket Apám hord. Végül eljutok az utolsó szobába, ahol a hidegen rendezett polcokon végre megtalálom a lemezeimet, az egyetlen biztos pontot arra nézve, hogy itthon vagyok.

Brendon! – kiabál a magyar anya, aki már megszülte három gyermekét és most készül emancipálódni.

Belekeveredem az amerikai elnökválasztási kampányba, holott még egy magyar kampánygyűlésen sem voltam soha, és nem is leszek. Az est fénypontja, hogy B.O. elnök egy függőleges sziklafalon ereszkedik le puszta kézzel és engem választ kísérőként. Mindketten baj nélkül földet érünk, majd együtt kezdünk el rappelni a rivális bosszantására.

Külföldi kirándulás. Pénzünk nincsen, de felfedezünk olyan automatákat, amelyekből, ha bedobunk egy pénzt, mindig többet ad ki, mint amennyit betettünk.

Egy könyvesboltba térek be, ahol az egyik pulton kizárólag megvalósulatlan filmek forgatókönyvei kaphatók a némafilmkorszaktól napjainkig, egy másikon pedig gimnáziumunk egykori orvos-író-tanárának összes művei, de mindegyik kötet más kiadó gondozásában. Éppen csak az életmű-sorozatból nem látok egyetlenegyet sem. A bolt mögött márványpadlós ingyen konyha, ahol csupa jól öltözött ember áll sorban. A mai menü különlegessége: rántott szentjánoskenyér.

Kishúgom 55 évesen szüli meg 4. gyermekét, és szebb lesz, mint valaha. Egyike azoknak a nőknek, akit minden szülés még szebbé tett. A valóságban nagymamaságra készül…

Vajon mi lesz egy országgal, ahol egy volt miniszterelnök éhségsztrájkol, a közelében demonstráló mélynemzeti eledelt pedig érdeklődés híján japán turistákkal etetik meg?

Egy L.Z.-emlékműsor után, amelyben a Kisöcsi, F.K. is szerepelt, kedvem lett elővenni a Locomotiv GT 40 évvel ezelőtti első albumát, amit a Városban, a koleszban és a zenekari próbatermekben agyon hallgattunk. Az egyik bandával (Kopasz, Blasi, Zolika, Főnököm és én) elmerészkedtünk A kötéltáncos álmáig, és a Royal Blues-ig – ez utóbbit Kopasz egy üvegpohárral játszotta, igazi „bottleneckje” nem lévén. Ott tomboltunk a magyar progresszív rock ünnepén a Városi Művházban azon a két estén, amikor az eredeti Locomotiv GT (Pici, Karesz, Blöró és Tomi) nyomta, egy fokkal erőteljesebben és kifinomultabban, mint az addig bevett sztárbandák. Amikor Blöró szólóban végigdobolta a színpadi deszkákat, amikor Karesz dupla-szaxofonnal bravúroskodott, amikor Tomi szinte rezzenéstelenül lökte követhetetlen futamait, amikor Pici felsikított, hogy „Ha volna szíved!”. Az Ordító arcok számomra szállóige lett, a Napba öltözött Lány pedig maga a Költőnőt jelentette - 20 évvel később ismertem meg.  A borítót azóta már többször össze kellett ragasztani, de mégis egyben maradt, a lemezzel együtt, és amikor leemeltem a polcról, megcsapott az a négy évtizeddel korábbi illat, amikor megvettem, és vadonatújonan feltettük a kolesz közös Teslájára, nótás kedvű nevelőtanárunk legnagyobb szörnyülködésére. (a könyvek nyomdaillatának, a lemezek bakelit-illatának épp úgy nem tudok ellenállni, mint a repülőgépek kerozin-illatának…) És az idő, életviharaim sem tudták elsodorni a Hammond-orkánokat, a térdmagasságban játszott basszus-dobogásokat, a drámai jókedvet.  És ezt hallom most a II. Locomotiv GT-albumon is, amely itt hagyta nekünk a Cirkuszt (Karinthy és Fellini rock-testvére a maga 4 és fél perces, több tételes koncentrátumával), A semmi kertje keleti szellemét, a Lincoln Festival Blues szabadságát (arról az utó-Woodstock-ról, ahol a Genesis megbukott…) és a Kotta nélkül elpusztíthatatlan akaratát és makacsságát. (Én is régen eltéptem már minden partitúrát, amely vonalak közé szoríthatta volna életemet…) Csak egy villanás volt ez a Négyes, és e villanásnak utófényeit kérhettük később számon az utódokon.

Volt egy Éva nevű babám, fiú létemre – már nem tudom, kitől kaptam, de nem zavarta meg nemi identitásom -  akit egyszer saját gyöngysorával vertem meg, mert rosszalkodott. Négy éves lehettem talán. Vajon azok a nők, akik felnőtt korukban mazo-nak vallják magukat, mind erőszak, vagy verés áldozatai voltak-e, és egy idő után a kínokat azonosították az élvezettel, vagy pedig, ahogy a Márki állította, mindegyikünkben megvan a perverz kíváncsiság, amit csak egy adott helyzetben és pillanatban merünk bevallani, még magunk előtt is?   És vajon hányan vannak azok, akik fennen hirdetik, hogy számukra nem léteznek tabuk, és amikor visszarettennének, már késő? Talán éppen ezért volt egy prosti a legharcosabb a Lázadó Nők tüntetésén?

Miért nem szól a fáma a Szentlélek fogantatásáról? Mert a krónikás belefeledkezett az Egyetlen Méhének reggeli forró párájába.

Valaki azzal ijesztget, hogy felvágta az ereit a bokáin, aztán küldött nekem egy nápolyi dalt. Inkább rosszul fizetett utcazenész leszek, úgy is le kell váltanom a kocsma előtt Jánost és Tamást, akik hiába kérdezik, pálinkát mérnek-e már.

Valaki azt mondta: el kell végre felejteni, hogy a Férfiak a Marsról, a Nők pedig a Vénuszról jöttek. Miért kellene? A csillagközi út során úgyis létrejött közöttük a megbonthatatlan szimbiózis.

Molekuláris mennybemenetelek részeg tűzoltólépcsőkön. Dobozba zárt dühök dínom-dánomja. A nagybőgő öngyilkos fejesugrása a tántorgó hangtoronyból. Vetkőzőszám a feneketlen homokórában. Csőtörés Noé bárkáján. John Alice-szel viselős.