Írolvasgondol

Göbölyös N. László blogja

Médiaesemények, médiasztárok a hatalom szolgálatában

 Nincs új a nap alatt a hatalom és a kommunikáció viszonyában évezredek óta. Egykor udvari krónikások kísérték az uralkodót és számoltak be az utókornak a királyi ház által fontosnak tartott eseményekről. Ők voltak a maguk korának „piárosai”. Napjainkban minden valamirevaló politikusnak megvannak azok a munkatársai, akik megszervezik a hatalom szempontjából fontos „média-eseményeket”, és azok, a hatalom által kiválasztott, vagy e tisztségre „önként jelentkező”  újságírók, akik ezeket az „udvar” szájíze szerint tálalják a népnek.

 

Ezeknél az eseményeknél soha nem maga a történés, a sztori a lényeg -  hírértékük önmagában gyakran a nullával egyenlő - hanem az illető közéleti személyiség „imázsának” építése, vagy csak pusztán a „szerepeltetése”, hogy személye állandóan a köztudatban legyen. Ez a fogás demokráciákban és diktatúrákban egyaránt mindennapos, még akkor is, ha nemegyszer fordítva sül el. Például George W. Bush amerikai elnök többször is nevetségessé tette magát: alkalommal egy afrikai segélyprogram bemutatása kapcsán a maga nyugati öltözékében táncra perdült a Fehér Ház kertjében népviseletbe öltözött afrikai törzsi művészekkel…

 

Ilyen „média-eseményeket” a leggyakrabban választási kampányok idején tálalnak nagy mennyiségben, ilyenkor „mártózik meg a tömegben” (francia kifejezés: „bain de foule”) leginkább a politikus, mintegy azt sugallva, hogy ő is egy az állampolgárok közül. Ilyenkor meg is szólaltatják, és valami frappáns mondást várnak tőle (vagy adnak a szájába), amely erősítheti az illető fő jellemvonását, vagy pedig „emberközelibbé teszi” őt. Ha a kiszólás jól sikerül, az akár  kampánya fontos elemévé válhat, amit idézgethetnek. Ha nem, akkor is idézgetik – az ellentáborban…Fontos, hogy az egész a „spontaneitás” látszatát keltse, pedig többnyire nagyon gondosan előkészítik ezeket a szerepléseket, és a közeget is alaposan megválasztják, a kellemetlen meglepetéseket elkerülendő. Amikor egy vezető személyiség valahol „váratlanul” megjelenik, érdekes módon, az „udvarhű” média képviselői azonnal ott teremnek. Ilyenek voltak G.W. Bush iraki útjai, vagy Orbán Viktor látogatása egy hajléktalanszállón…Ma már arra sem veszik a fáradtságot, hogy „álruhát” öltsenek, mint a legenda szerint az igazságos Mátyás király.

 

Léteztek régebben is ezek a fogások mindenütt. Már Charlie Chaplin is ezt pellengérezi ki A diktátorban (1940), amikor Hynkel kezet szorít a nép képviselőjével, elfogad egy virágcsokrot, karjába vesz egy gyereket (aki természetesen azonnal lepisili…). De a rendszerváltás előtti magyar közéletben is éltek ezekkel a népszerűség-fokozó eszközökkel. Leginkább a május 1-i felvonulásokon volt ez a tetten érhető, hogy miután megszólaltatták az „önként és dalolva” felvonulókat (véletlenül sem olyanokat, akik elküldték volna az egészet és kitalálóit melegebb éghajlatra…) egyre magasabb funkcionáriusokat szólítottak a kamera elé az arra érdemes riporterek, mígnem végül magát Kádár Jánost is megkérdezték, és ő mondta ki az aznapra rendelt végső igazságot. Az 1990-es évektől a Sziget-fesztivál vette át ezt a szerepet. A jelenlegi budapesti főpolgármester, akkor óbudai polgármester Tarlós István  felemelkedésének egyik kulcsa volt ez a rendezvény, ugyanúgy pózolt a nagyszínpadon a nyitónap estéjén, mint az akkori fővárosi első ember, Demszky Gábor. Fodor Gábor SZDSZ-es miniszterként diszkósként tevékenykedett, de még a 2000-es években is emlékszünk olyan esetre, amikor Medgyessy Péter kormányfő pólót cserélt a fiatalokkal…

 

Nagyon hatásos lehet egy jókor megjelentetett, természetesen „engedélyezett” életrajzi könyv, esetleg beszédek gyűjteménye. Az elmúlt évtizedben több könyvhéten is szemtanúi lehettünk ennek. Ha egy standnál nagy volt a tömeg, és az egész rendezvényhez képest aránytalanul nagy volt a „kétajtós szekrények” jelenléte, akkor ott biztosan valami fejes dedikált…Készülhetnek népszerűsíthető „portréfilmek” a politikusról, otthonában, családja körében, esetleg kedvenc hobbijának űzése közben. Finnországban a 70-es évek elején síelés közben örökítették meg közkedvelt elnöküket, Urho Kaleva Kekkonent, jelen voltak a kamerák akkor, amikor Francois Mitterrand francia államfő elcipelte kirándulni egész kormányát, de gondosan dokumentálták Kádár elvtárs látogatásait a magyar sakkszövetségben is.  Akadtak azért olyanok, akik önmaguk gondoskodtak egy-egy legendássá vált gesztusukkal népszerűségükről. Sandro Pertini olasz elnököt egy egész világ zárta a szívébe, amikor korához (84 év) és díszvendég státusához „méltatlanul” ugrándozni kezdett örömében a madridi Santiago Bernabeu stadion díszpáholyában az 1982-es olasz-NSZK futball vb-döntőn, majd bejárta a világot az a kép is, amikor a hazafelé tartó repülőgépen együtt játszik scopát (az olasz ulti) a futballistákkal…

 

Ugyancsak kedvelt fogása politikusoknak más műfajban jeleskedő, náluk népszerűbb hírességekkel parolázni, fényképezkedni. Például a szociális érzékenységéről híres U2-énekes, Bono világkörüli, adósságeltörő körútja azért is volt, legalábbis elvi síkon, sikeres, mert a politikusok jelentős részének jól jött egy világhírű rock-sztár fényében sütkérezni. A rossznyelvek szerint 1965-ben a Beatles azért kapta meg a Brit Birodalom Tagja (MBE) kitüntetést, mert Őfelsége kormányának fel kellett mutatnia valami „világszámot” a két évvel korábbi Profumo-botrány okozta tekintélyvesztés után. Akkor ugyanis a kabinet belebukott abba, hogy John Profumo hadügyminiszter egy Christine Keeler nevű call-girl révén „sógorságba” került a londoni szovjet katonai attaséval, aki természetesen a szovjet titkosszolgálat embere volt… Egy évvel később pedig, amikor II. Erzsébet és Harold Wilson kormányfő jelenlétében 1966 nyarán az angolok – máig vitatott módon - megnyerték a futball-vb-t, a következő szalagcím jelent meg: „A miniszterelnök nyugodtan pipázhat”. Jacques Chirac még párizsi főpolgármesterként, de elnökjelöltként Madonnával joggingolt egy párizsi parkban. Remekül festett a 193 centis politikus a 155 centis sztár mellett! A hagyományos protokollt mindig elvető Fidel Castro kubai elnök és Diego Maradona kölcsönösen népszerűsítették egymást a világ előtt, amikor az egykori világbajnok argentin futballista Kubába ment drogelvonó kúrájára… G.W. Bush még a pekingi kormány haragját is kivívta azért, hogy a világszerte köztiszteletben álló Dalai Lámával együtt mutatkozzon a nyilvánosság előtt, amit amerikai elnök a népi Kína elismerése (1972) óta nem tett. Barack Obama pedig a legmodernebb eszközöket is felhasználta: első választási kampányát bloggerként is erősítette és már elnökként talk-show-kban is szerepelt, ami azelőtt nem volt szokás. A második elnökség előtti kampányban pedig legjobb „piárosa” Bruce Springsteen volt, aki 1984-ben rossz néven vette, hogy az újraválasztására készülő Ronald Reagan bevetette a kampányba a Boss akkori nagy slágerét, a Born In The U.S.A.-t…

 

A Magyarországra látogató világsztárok sem kerülhették el sorsukat. 1991-ben a „rendszerváltó” politikusok szinte „lenyúlták” Frank Zappát igazi rajongói elől – igaz, az excentrikus muzsikus éppen a „Fal mögötti” országok változásairól készítendő filmje kapcsán ejtette útba Budapestet. 1995-ben pedig, a Rolling Stones első magyarországi fellépése kapcsán mindenki, aki számít a közéletben, hirtelen a Kövek fanatikus híve lett és ott tomboltak a köznép elől természetesen elzárt VIP-sátrakban…

 

Immár nálunk is magától értetődik, hogy művészek, sportolók, „médiaszemélyiségek” politikusok kampányemberei lesznek, aztán együtt dicsőülnek meg, vagy buknak velük együtt – esetleg továbbállnak.. Az első szabadon választott magyar parlamentben még számos művész is helyet foglalt – az 1956-os elítélt Darvas Iván, Pécsi Ildikó, Csengey Dénes, Rajk László, még Csurka Istvánnak is volt némi írói nimbusza, elvégre a Kádár-rendszer legsikeresebb kortárs színpadi szerzője volt… A nyílt politizálás, elkötelezettség  több kiváló és népszerű művészt tett tönkre, mert onnantól kezdve sokan ilyen irányú tevékenysége nyomán ítélték meg….A 80-as években színházban és filmen egyaránt számos kiváló alakítást nyújtó Dörner György sokáig szinte „indexen” volt  MIÉP-es kötődése miatt, de kinevezése az Új Színház élére is politikai döntés volt. Veszített a népszerűségéből „ókonzervatív” nézetei miatt Eperjes Károly, az ország politikai megosztottsága a pop-rock szakmát sem kímélte, elég csak az egykor „fekete bárány” P. Mobil kettészakadására gondolni, amelyet Schuster Lóránt „nemzetifrontos” tevékenysége okozott, hogy Demjén Ferencről, Pataky Attiláról és Szikora Róbertról ne is beszéljünk. A korábban az MSZMP-ben karriert csináló Kerényi Imre hiába folytatja rendezői munkásságát, ma már inkább mint az Orbán-kormány kultúr-csinovnyika ismert. „A mindannyian spirituális kapcsolatban állunk Orbán Viktorral” kezdetű kijelentéséről pedig nehéz eldönteni, hogy a szervilizmus netovábbjáról, vagy ennek súlyos fiziológiai hatásáról van-e szó.  A Kádár-rendszer március 15-i ünnepségei egykori főrendezőjének, Koltay Gábornak rendszerváltás utáni „megvilágosodásán” már meg sem lepődik az ország, Mága Zoltánnak pedig sokan nehezen felejtik el, hogy nem olyan régen még a másik oldalnak húzta ugyanolyan lelkesen…Persze a magyar baloldali-liberális oldalnak is megvannak a maga ikonjai, Kulka Jánostól Csákányi Eszterig, Jancsó Miklóstól Parti Nagy Lajosig és Bródy Jánosig. Nem mondhatjuk, hogy ez a jelenség csak magyar specialitás, és éppen az Egyesült Államok esetében láthattuk a legutóbbi választásokon is, hogy színészek, zenészek szívesen kampányolnak a két elnökjelölt mellett, köztudott például Clint Eastwood republikánus és Robert Redford demokrata elkötelezettsége  – de a választások lezajlása után távol tartják magukat a politikai köröktől. Annak idején nagy szenzáció volt, hogy Yves Montand megtagadta 1968-ban korábbi kommunista elkötelezettségét, vagy hogy Mikisz Theodorakisz átpártolt a baloldaltól a jobboldalra, de ezek a lépések sem a francia színész, sem pedig a görög zeneszerző művészi pályafutását nem befolyásolták.

 

A hatalom természetesen mindig igyekszik kihasználni a valóságos eseményeket, főleg a rendkívüli katasztrófa-helyzeteket, amikor az állampolgároknak azt kell érezniük: ebben az emberben meg lehet és meg kell bízni. Ez lehet pozitív és negatív előjelű egyaránt:  így fordította például a maga javára egy ideig George W. Bush 2001. szeptember 11-ét, így adta el a világnak „a terrorizmus elleni globális háborút”, benne Afganisztánt és Irakot. És éppen ő volt az, aki e téren „sok pontot vesztett”, amikor 2005 augusztusában a Katrina hurrikán pusztítása kapcsán nemtörődömségről tett tanúságot. Obama viszont „csendben” kihasználta határozott intézkedéseivel a 2012-es választások előtt néhány nappal pusztító Sandy hurrikánt.  De Orbán Viktort  is láttuk a gáton 2001-ben a tiszai árvíz idején, illetve 2010-ben katasztrófa-védelmis egyenruhában Kolontáron.

 

Döntő, mondhatnánk, történelmi szerepe volt 1981. február 23-án Spanyolországban I. János Károly király személyes fellépésének abban, hogy kudarcot vallott a Tejero-féle szélsőjobboldali csendőrpuccs és vált az uralkodó, akit még Franco tábornok jelölt ki utódának, a demokrácia védelmezőjévé, megerősítve máig tartó népszerűségét. Ellenben felesége, a nem kevésbé szeretett Sofia királyné a 2010-es futball vb-n lett igazi médiasztár: együtt „bulizott”  a spanyol futballistákkal az öltözőjükben, holott a spanyol udvari etikett szerint az alattvalók meg sem szólíthatják őt.

Ugyancsak 1981-ben, december 13-án Wojciech Jaruzelski tábornok a lengyel szükségállapot bejelentésekor megjelenésével a demokratikus-pluralista törekvések elfojtását jelképezte az ellenzék számára, ugyanakkor a rend helyreállítását azoknak, akik szerint a Szolidaritás káoszba viszi az országot. Annak idején járta is egy vicc: Pinochet chilei diktátor táviratot küld Jaruzelskinek: Wojciech, ha már nem kell a sötét szemüvegem, küldd vissza. A médiához kötődik a szükségállapot néma tiltakozása: lengyelek százezrei indultak el rendszeresen esti sétára az állami tv híradójának kezdetekor… Jaruzelski, akit a lengyel rendszerváltás után perbe fogtak, egy néhány évvel ezelőtti interjúban kijelentette: a mai napig úgy érzi, megmentette az országot az anarchiától és egy esetleges szovjet beavatkozástól, amelynek a „Brezsnyev-doktrina” miatt komoly veszélye volt. Ugyanezt erősítette meg egykori ellenfele, Lech Walesa, a Szolidaritás vezetője, későbbi államfő is…

Hasonló hatása volt 1968. májusában Charles de Gaulle francia köztársasági elnök fellépésének a polgári rend megvédésének érdekében: De Gaulle május 30-i rádióbeszédének tömör, deklaráció-szerű stílusában szándékosan játszott rá az 1940. júniusi, az ellenállás meghirdetéséről, valamint az 1960-as, az algériai fordulatot előkészítő beszédével való párhuzamra: ismét a „haza megmentője” szerepét vállalta magára. És harmadszor is bejött neki. A párizsiak hamarosan elfordultak a francia fővárost megbénító diákoktól…

 

A világ vezetői politikusai közül sokan váltak „médiasztárrá” azóta, hogy a televízió tömegfogyasztási cikk lett. John F. Kennedy volt az első amerikai elnök, aki az elnökjelöltek tv-vitájának köszönhetően lett a Fehér Ház ura, mert a fiatal, energikusnak látszó (valójában súlyos betegségekkel küzdő, gyakran épp állandó gyógyszerezése miatt döntésképtelen) elnökjelölt játszhatta el „Amerika reménységét” szemben a tapasztaltabb, felkészültebb, de „unalmasnak, savanyúnak” ható alelnökkel, Richard Nixonnal szemben.  Kennedy mítoszát, amelyet a dallasi merénylet csak tovább erősített, sem a későbbi leleplezések, sem botrányos magánélete, sem pedig az a tény nem tudta kikezdeni, hogy tulajdonképpen a vietnami háborúba ő vitte bele az amerikaiakat. Miközben Nixon hiába „hozta haza a fiúkat”, hiába nyitott Kína felé és kötötte meg az első stratégiai fegyverzetkorlátozási egyezményt, a SALT-I-et a Szovjetunióval, rajta ott maradt a Watergate-ügy bélyege.  Persze Nixon zsigerből utálta a médiát, hírhedt „közellenség-listáján” számos neves újságíró, köztük Jack Anderson és Walter Kronkite szerepelt, és bukását végül is a médiának, a Washington Post riportereinek, Bob Woodward-nak és Carl Bernsteinnek köszönhette…Erőteljesen kihasználta a tv adta lehetőségeket Jimmy Carter, Ronald Reagan és Bill Clinton is. Carter, a mogyorófarmer lelkész a közvetlenségre játszott („Jimmy”, mezítlába az Ovális Iroda asztalán), az egykori western-színész Reagan a „cowboy-stílus” felelevenítésére és humorára, hogy arra visszaadja Amerika erejét és önbecsülését a Vietnam-sokk után. Egy alkalommal egyenesen szamárfület mutatott a kameráknak… Clinton pedig az első „68-as” elnök volt, aki azzal dicsekedett, hogy elégette vietnami behívóját és marihuánát szívott, ráadásul szívesen beugrott szaxofonozni különböző zenés Fehér Házi bulikon.  Még a Monica Lewinsky-féle szex-botrányból is jól jött ki. Mellesleg őt sokan hasonlították a néhai JFK-hez…

 

II. János Pál pápa (Karol Wojtyla) volt az első katolikus egyházfő, aki népszerűségét nagy mértékben köszönhette a médiának, nem csupán a Szent Péter téri misékkel, amelyeket világszerte közvetítettek, a Castel Gandolfó-i nyári audenciákkal, hanem több mint 100 külföldi utazásával, az azokról szóló részletes tv-beszámolókkal, „happening-számba” menő nagy szabadtéri zarándoklatokkal. (1996-ban mi magyarok is részesülhettünk ilyen élményben Pannonhalmán). Még az ellene elkövetett 1981. májusi merénylet is a kamerák előtt történt. A történelmi körülmények is a kezére játszottak, mert alig két évvel 1978-as megválasztása után tört ki a lengyel válság, amelynek „közvetett szereplőjévé” vált a Szolidaritásnak nyújtott folyamatos lelki támasszal, a Lengyelországért pontifikált miséivel és imádságaival. Látványos gesztusait (bocsánatkérés az inkvizícióért, a holokausztért, Galilei rehabilitásának elindítása) nagy értékelték hívők és nem hívők egyaránt. Még egy szellemes, bár nagy vihart kavart fotómontázs is született róla, amelyen egy jointot szív hamiskás mosollyal. (I like the pope, the pope smoke the dope). Egész média-pályafutásából egyenesen következett, hogy haldoklását is „egyenesben” közvetítették a tv-csatornák és az on-line portálok. Valódi értékelését is elhomályosították ezek a szereplések, mert tény, hogy bár világszerte sok hívet szerzett (vissza is) a katolikus egyháznak, fiatal millióit tudta megszólítani, látszólag „nyitott”, a világvallások párbeszédét szorgalmazó, ugyanakkor dogmatikus szempontból valójában konzervatív pápa volt.

 

Mihail Gorbacsov is unikum volt a maga nemében. Szakított a szovjet vezetők hagyományos merevségével, titkolózásával, a „személyi kultusz” olyan ismérveit is elhárította magától, mint fotóinak retusálását. Fiatalsága (megválasztása idején 54 éves volt, ez szinte hihetetlen volt a szovjet viszonyok között), energikus fellépése, kommunikáció- és a hidegháború feloldására való kompromisszum-képessége tette őt nemzetközi médiasztárrá, inkább Nyugaton, mint Keleten, de a „Gorbimánia” begyűrűzött a gerontokráciába belefáradt szocialista országok közvéleményébe is. (Az akkori magyar pop-zene legjobban menedzselt csapata, a Neoton Familia még egy ízléstelen slágert is előadott róla). Felesége, a csinos, mindig elegáns Raisza volt az első (és az utolsó) igazi szovjet „first lady”. Gorbacsov sajátos módon éppen saját hazájában volt a legkevésbé népszerű, nem kis mértékben a kőkonzervatív apparátus és az „állam az államban” szerepet betöltő hadsereg miatt, amely nem bocsátotta meg neki sem a leszerelést, sem pedig az Afganisztánból való kivonulást. Az utolsó szovjet elnök mítosza néhány évvel a kelet-európai rendszerváltások után lehanyatlott, de Nyugaton ma is nagyra becsülik, hiszen nélküle aligha omolhatott volna le a Berlini Fal és az „öröknek” hitt kétpólusú világ.

 

Fidel Castro a kubai forradalom 1959. januári győzelme óta uralta a kubai médiát, nagygyűléseivel, több órás beszédeivel gyakorlatilag az őt 2006-ban megtámadó súlyos betegségéig állandó szereplő volt, mint „líder maxímo”. Kevésbé ismert azonban, hogy még a forradalom előtt rendszeresen megjelent az amerikai sajtóban, mert az USÁ-ban nem szerették az általa megbuktatott, korrupt Fulgencio Batista diktátort, és bíztak a polgári neveltetésű Castróban. Még a forradalom győzelme után is egy ideig kedvelte őt az USA média, fazonja, szókimondása miatt, egészen addig, amíg nem kezdték el az amerikai érdekeltségek kubai államosítását…A szocialista országokban és a harmadik világban ellenben sokáig ikonnak számított, mint az antiimperialista harc bajnoka, aki 90 mérföldre az amerikai partoktól dacol a szuperhatalommal. Ezekben az országokban nem volt akkora Che Guevara-kultusz, ahhoz ő túlságosan „ellentmondásos” volt, Chet főleg a 68-as nyugati ifjúság emelte talapzatra és tekintette mártírjának. Castro nimbuszát betegsége óta az ő nevével jegyzett politikai cikkekkel, elmélkedésekkel tartják fenn hazájában. Hasonló volt ehhez Kínában 1968-ban Mao Ce-tung „nagy úszása” a Jangcében, amikor már gyakorlatilag felesége, Csiang Csing vezette „négyek bandája” irányította az országot, de még azt a filozofikus verset is közzé tették, amelyet a „Nagy Kormányos”  állítólag partra érésekor rögtönzött.

 

Silvio Berlusconi saját magát tette médiasztárrá azáltal, hogy előbb lett egy médiabirodalom tulajdonosa, mint politikus. Kortársai közül egyedül futott be fényes politikai karriert: a német Axel Springernek, az amerikai Ted Turnernek, az ausztrál Rupert Murdoch-nak, a kárpátaljai születésű Robert Maxwellnek, a francia Robert Hersant-nak eleve nem voltak ilyen ambíciói,  az orosz Vlagyimir Guszinszkijt pedig „hatóságilag megakadályozták” ebben, és a pénzmosási vádak elől elmenekült Oroszországból. Berlusconinak saját tv-csatornáin és lapjain keresztül sikerült bekerülnie az olasz közélet felsőbb régióiba, míg népszerűségét nagy mértékben annak köszönhette, hogy a totóbotrány miatt másodosztályba száműzött A.C. Milanból világverő futball-csapatot csinált. A Baresi, Maldini, Ancelotti, Gullit, Van Basten, Rijkaard fémjelezte csapat bajnoki címei, BEK-győzelmei, valamint az olasz politikai elitet szétverő korrupciós botránysorozat, a „Tangentopoli” után hozta létre 1992-ben a Forza Italia (Hajrá, Olaszország) mozgalmat, amellyel két év múlva választást nyert.  Három miniszterelnöksége idején a saját képére akarta formálni a közszolgálati tv-eket, eltávolítva onnan a neki nem tetsző újságírókat, és betiltva az őt bíráló műsorokat. Népszerűségvesztését és bukását végül a média okozta sorozatos korrupciós ügyeinek és magánéleti botrányainak leleplezésével.

 

Akadtak az elmúlt 50 évben olyan híres politikusok, akik ilyen vagy olyan módon az egész világon „médiasztároknak” számítottak. Az 1960-as évek második felében ilyennek számított Mao Ce-tung, mert a kínai „kulturális forradalom” jelszavai, Mao „kis piros könyve” nagyon rokonszenvesek voltak a lázadó, radikális nyugati ifjúság szemében, akik semmit sem tudtak a „kulturális forradalom” igazi lényegéről, annak fizikai és szellemi értelemben vett mérhetetlen pusztításairól.  Nagyra tartották a kínai elnököt azok is, akik a szovjet-amerikai vetélkedéssel szemben egy harcos „harmadik utat” képviseltek.  Ugyancsak a „harmadik világból” indult a világhír felé Moammer el-Kadhafi, aki mindössze 27 éves volt, amikor egy katonai puccs élén megdöntötte Idrisz líbiai király uralmát. Nem mindennapi megjelenésével, öltözködésével, a diplomáciában meglepő szokásaival, kijelentéseivel gyakran fakasztotta mosolyra a „művelt Nyugatot”, (miközben, főleg az amerikaiak szemében elsőszámú közellenség és a terrorizmus támogatója volt, de azért a Nyugatot mindez nem zavarta az olajnagyhatalom Líbiával való üzletelésben),  Afrikában, Ázsiában viszont „zöld könyve”,  az „iszlám szocializmus” alapelveivel valóságos bibliává vált. Kadhafi e személye iránti különleges érdeklődést gyakorlatilag egészen haláláig, 42 éven át képes volt fenntartani.  Ő volt a világpolitikában „az ember, akit imádunk gyűlölni”.

 

Ruhollah Khomeini ajatollah, aki a Reza Pahlavi iráni sahot 1979-ben megdöntő iszlám forradalom szellemi vezére volt, egy időben szintén   antiimperialista bálványnak számított, a modern világ egyfajta kuriózumként élte meg, hogy a 20. század utolsó harmadában egy főpap politikai vezető lehet. Hogy az iráni fordulat végül hová vezetett, sajnos tudjuk.

 

A legsötétebb afrikai diktátorok egyike volt a brit gyarmati hadsereg őrmesteréből lett másfél mázsás ugandai elnök, Idi Amin Dada, aki a hírekben kezdetben az egykori fehér gazdák megalázásával (pl. velük vitette gyaloghintóját) és beszólásaival (pl. a két ország közötti viszály rendezésére bokszmeccsre hívta ki a nála 60 kg-mal könnyebb Julius Nyerere tanzániai elnököt) szerepelt. Hamarosan azonban arról is értesült a világ, hogy 1971 és 1979 között egy szadista tömeggyilkos uralta Ugandát, de ugyanúgy nem tett semmit ellene a demokráciára és az emberi jogokra oly kényesnek mutatkozó Nyugat, mint az ugyanebben az időben a khmer nép egyharmadát kiirtó Pol Pot-rezsim ellen..

 

A politikai vezetők túlzott mediatizálása nem mindig szerencsés, legyen ennek oka az illető politikus nagyra nőtt egója, vagy a hozzá kötődő média által is táplált személyi kultusz. Egy idő után a közvéleményből már ellenérzést, jobb esetben csak unalmat, rosszabb esetben felháborodást és tartós népszerűségvesztést válthat ki, ha a vízcsapból is ugyanaz az ember folyik, legyen szó akár a heti kötelező rádió- vagy tv-interjúról, új létesítmények megnyitásáról, kulturális vagy sporteseményekről. Ez legfeljebb olyan totalitárius rendszerekben megy el, mint Észak-Korea, ahol közel 70 éve Kim Ir Szen és „kommunista dinasztiája” uralkodik és egy egész nép él – legalábbis a külvilág szemében – a teljes agymosottság állapotában.  Nem megoldás erre a folyton-folyvást nyilatkozó (kinyilatkoztató) szóvivő sem, aki még gazdája feltételezett karizmájával sem rendelkezik, hivatalánál fogva saját gondolatai sincsenek, ezért kezdettől fogva hiteltelen, egy idő után pedig nevetségessé is válhat. A rendszerváltás utáni időkből jócskán találunk erre példát a magyar közéletben…

 

 

 

 

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Írolvasgondol

Érdekességek a nagyvilágból, élmények és vélemények közvetlen és tágabb környezetemből, szépírói, műfordítói munkáim

Címkék

18+ (12) 19.század (4) 1968 (16) 20.század (5) 60-as évek (5) Afrika (12) afro-amerikaiak (3) agy (22) agykutatás (3) Albert Einstein (4) Alfred Hitchcock (5) állatvilág (56) álmatlanság (3) álom (13) alvás (9) Amazonas (4) Amerika (4) anatómia (3) Anglia (30) Antarktisz (5) antiszemitizmus (4) antropológia (10) árverés (7) ASL (3) Auschwitz (3) Ausztrália (11) Ausztria (10) autó (6) autóipar (4) Ázsia (4) balkezesség (5) Barcelona (3) Beatles (16) béke (5) Belgium (8) best-seller (3) beszéd (6) betegség (6) Bill Gates (5) biológia (60) biztonság (6) blog (16) blues (3) Bob Dylan (3) Boileau-Narcejac (12) boksz (3) boldogság (8) botanika (3) Brazília (7) Brexit (5) bűnözés (6) bűnügy (44) cetfélék (3) Charlie Chaplin (3) Chile (4) ChristianK (19) CIA (4) Claude Monet (3) család (16) Csendes-óceán (6) csillagászat (36) csokoládé (4) Dánia (8) David Bowie (3) Déli-sark (3) demokrácia (6) depresszió (9) digitális (5) digitalizáció (3) diktatúra (5) dinoszauruszok (4) diszkrimináció (5) divat (30) Djabe (11) DNS (10) dohányzás (3) dokumentum (3) dokumentumfilm (8) Donald Trump (8) drog (5) Egészég (6) egészség (92) Egészség (16) egyház (12) Egyiptom (22) elektronika (5) élelmezés (6) élelmiszer (4) élet (42) Élet (3) életkor (3) életminőség (3) életmód (154) Életmód (19) életrajz (5) ellenkultúra (3) elnökválasztás (4) élővilág (14) ember (8) emberiség (3) embrió (4) emlékezet (4) ENSZ (4) építészet (16) erdő (5) erkölcs (6) erőszak (5) erotika (6) érzelem (5) érzelmek (4) Északi-sark (3) Etiópia (3) étrend (5) EU (3) Európa (23) évforduló (55) evolúció (5) Facebook (8) fák (11) farkas (3) fasizmus (8) Federico Fellini (4) fegyver (3) fegyverek (3) felfedezés (3) felmelegedés (4) felmérés (6) fenntarthatóság (12) fenntartható fejlődés (3) fény (5) Ferenc pápa (5) férfi (4) festészet (12) fiatalok (7) film (36) Film (8) filoszemitizmus (8) filozófia (14) Finnország (11) Firenze (3) fizika (9) Föld (23) földönkívüliek (6) Földrajz (4) földrajz (7) földrengés (5) földtörténet (4) forradalom (3) Fotó (8) fotó (12) Fotográfia (3) fotográfia (4) Franciaország (187) Frank Zappa (4) függőség (5) Fukusima (3) futball (9) gasztró (3) gasztronómia (34) gazdaság (18) genetika (13) geológia (32) George Orwell (4) Gina Lollobrigida (3) globális felmelegedés (12) globalizáció (3) Göbölyösné Németh Mária (12) Göbölyös N. László (81) gondolkodom (48) Gondolkodom (7) Google (6) Görögország (6) gravitáció (3) gyász (5) gyerekek (3) gyermek (3) gyermekek (15) gyilkosság (13) gyógyítás (8) háború (20) hacker (3) hagyomány (8) haj (3) hajózás (6) halál (15) halálozás (8) hang (6) hatalom (3) házasság (5) hidegháború (5) Himalája (4) hippik (3) híresség (10) hit (5) Hitler (5) Hold (13) Hollandia (31) Hollywood (8) holokauszt (17) Holokauszt (5) home office (3) Homo Sapiens (3) horror (14) humor (3) hurrikánok (3) hús (4) I.világháború (9) idegenforgalom (5) idő (4) időskor (3) II.világháború (25) ikrek (3) impresszionizmus (3) India (13) Indonézia (4) informatika (11) intelligencia (8) internet (26) ipar (12) Irak (4) Irodalom (15) irodalom (150) iskola (6) iszlám (7) iszlám állam (3) Itália (5) Izland (5) Izrael (28) Japán (28) járvány (6) jazz (7) jégkorszak (3) Jeruzsálem (3) Jimi Hendrix (4) jog (8) John F. Kennedy (5) John Lennon (6) jövő (10) Kanada (23) Karácsony (3) karantén (3) katasztrófa (15) katolicizmus (3) kávé (3) képzőművészet (35) kereskedelem (3) kereszténység (4) kiállítás (7) Kína (19) királyság (3) klíma (15) klímaváltozás (28) klimaváltozás (3) kollázsregény (13) költészet (13) Kolumbia (5) kommunikáció (6) kommunizmus (5) könyezetvédelem (3) könyv (14) környezet (4) környezetvédelem (163) koronavírus (6) középkor (9) közlekedés (23) közösség (7) közösségi háló (6) közösségi média (10) krimi (13) kriminovella (13) krokodil (3) Kuba (3) kultúra (15) kultúrtörténet (56) Kultúrtörténet (3) kulturtörténet (11) kutatás (16) kutya (12) látás (3) Led Zeppelin (4) légszennyezés (6) lélektan (9) Lengyelország (9) Leonardo Da Vinci (3) Leonard Cohen (6) levegő (4) levelezés (3) (3) London (7) macska (4) Madagaszkár (3) madarak (6) maffia (13) mágneses tér (3) Magyarország (100) Marcello Mastroianni (4) marihuána (4) Marilyn Monroe (3) Marokkó (3) Mars (7) matematika (6) média (66) meditáció (3) medve (3) megújuló energiák (5) memoár (3) menekültek (3) mese (7) mesterséges intelligencia (33) meteorológia (8) Mexikó (14) mezőgazdaság (7) Michelangelo (4) migráció (3) migránsok (3) Milánó (4) mítosz (5) mobiltelefon (3) molekulák (3) mozgás (5) mozi (184) műanyag (6) műemlék (5) Muhammad Ali (6) múlt (5) munka (20) munkahely (7) művészet (22) múzeum (3) nacionalizmus (3) nácizmus (27) Nagy-Britannia (135) Nap (6) Napóleon (6) NASA (15) neandervölgyi (7) Neil Young (6) nemek (3) Németország (43) népesség (4) nevelés (23) New York (10) (8) Nobel-díj (5) nők (24) Norvégia (12) növények (3) nukleáris (6) nyelv (8) óceánok (9) ókor (35) ökorendszer (3) okostelefon (5) oktatás (12) Olaszország (225) olvasás (5) on-line (3) Orhan Pamuk (3) Oroszország (27) orvostudomány (34) Oscar Wilde (3) őskor (14) őslénytan (15) összeesküvés-elmélet (3) őstörténet (11) Pablo Picasso (3) Párizs (5) párkapcsolat (17) Parkinson-kór (3) Peru (7) Pier Paolo Pasolini (3) pihenés (3) Pink Floyd (4) piramisok (5) pók (4) polgárjogi mozgalom (3) politika (42) Pompei (5) pop (3) Portugália (5) pszichiátria (5) pszichológia (74) punk (3) rabszolgaság (3) rasszizmus (5) reciklálás (5) régészet (99) rejtély (3) reklám (4) relaxáció (4) remake (3) reneszánsz (11) repülés (5) robot (8) Rock (38) rock (68) Rocky (3) Rolling Stones (4) Róma (12) Római Birodalom (16) Románia (3) rövidlátás (3) sajtó (3) sakk (4) sci-fi (9) Shakespeare (7) Skócia (6) soul (3) Spanyolország (33) spirituális (12) sport (26) Stanley Kubrick (5) Steven Spielberg (3) Steve Hackett (3) Steve Jobs (3) stressz (7) Svájc (12) Svédország (24) Sylvester Stallone (3) szabadidő (3) Szardínia (3) Szaúd-Arábia (3) szegénység (3) szelfi (4) szem (5) személyiség (4) szennyezés (4) szerelem (14) szex (16) szexualitás (3) Szibéria (3) Szicília (4) Sziliciumvölgy (3) színház (21) szocio (52) szorongás (3) Szovjetunió (8) Sztálin (3) sztárok (4) sztárvilág (3) születésnap (4) szülők (3) szürreális (8) szürrealizmus (3) találmány (5) tánc (3) tanulás (4) táplálkozás (13) társadalom (185) Társadalom (31) technika (62) technológia (23) Tejút (3) temetkezés (3) tenger (3) tengerek (5) természet (52) természetvédelem (7) terrorizmus (21) tetoválás (3) Titanic (5) titkos szolgálat (3) tizenévesek (3) Törökország (6) történelem (386) tudomány (331) turizmus (10) tv (4) UFO (5) Új-Zéland (10) Ukrajna (3) Umberto Eco (3) UNESCO (3) univerzum (9) urbanizáció (19) űrkutatás (34) USA (455) utazás (11) üzlet (6) válás (3) vallás (26) Van Gogh (4) várandósság (3) Vatikán (10) vélemény (5) Velence (8) vendéglátás (7) videójáték (3) Vietnam (11) világegyetem (3) világörökség (4) világpoézis (8) víz (9) Vörös Brigádok (4) vulkán (5) vulkánok (4) Wales (3) Woody Allen (4) world music (3) Yellowstone (3) zene (31) Zene (146) zsidóság (21) Címkefelhő

Friss topikok

Facebook oldaldoboz

süti beállítások módosítása