Írolvasgondol

Raszputyin fekete felöltőben a csuklós földalattin világosságot vizionál. Pénelopé Cruz szénszemével szúr, orrcimpájában ezüst félkarika remeg és kivételesen nem hisztériázik hangosan.

Hívnak, hogy sürgősen menjek egy közeli házba, ahol egy elmebeteg túszul ejtett egy fiatal menekült nőt.  Riportot készíteni küldenek, de mégis úgy érzem, hogy inkább tárgyalónak kellek, esetleg túszszabadítónak. A túszejtés egy kissé romos ház nem kevésbé viharvert alagsorában történt – korábban már jártam hasonlókban gyerekkoromban – a nő egy kutyamentő ismerősömre emlékeztet, de legalább egy húszassal fiatalabb nála. Ott találom, ugyancsak pontosan meg nem határozható minőségben kollégámat, aki sok-sok évvel korábban maga is ugyanabból az országból menekült, miként a túszejtő is, és hol magyarul, hogy az ország első számú hivatalos nyelvén beszélgetnek. A fickó nem tűnik sem elmebetegnek, sem túlságosan veszélyesnek, nem hadonászik fegyverrel, nem tartja sakkban sem a nőt, sem kollégámat, inkább saját szerencsétlenségéről panaszkodik. Még az ajtók is tárva-nyitva állnak. Egy idősebb nő érkezik, aki meghívja a túszszedőt ebédre a szomszéd házba. Mikor bezárul a férfi mögött a kapu, próbálom a foglyot ösztönözni, hogy most meneküljön el, teljesen tiszta a levegő. A nő azonban nem tágít. „Nem tehetem, megbízik bennem. Különben is, még a ruhákat is tőle kaptam, hogy ne kelljen egy hete ugyanabban a piszkos cuccban lennem” – mondja a fogoly, és valóban, akkor veszem észre, hogy férfiing és férfinadrág van rajta és mezítláb van, de makulátlanul tisztának tűnik. Kollégám is helyben hagyja, hogy maradnia kell, így nincs más választásom, én is maradok. Riporterként, tárgyalóként, vagy túszként, magam sem tudom.

Szoba, színesre festett falakkal, amelynek közepén egy széles kanapé áll. Ott ül ördögarcú kollégám, a kanapé körül fiatalok és idősebbek hevernek. A padló mintha átlátszó üveggyöngyökkel lenne teleszórva. Rálépek az egyikre, és puhának érzem. „Kóstold meg nyugodtan, jó utazást” – mondja kollégám. Beveszem, elszopogatom, mint egy gumicukrot, és nemhogy elszállnék, vízióim lennének, hanem egy nagyon kellemes éleslátás és bölcs jókedv lesz úrrá rajtam.

Egy békebeli televízió fekete-fehér képernyőjén tehetségkutató verseny fut. Bekonferálnak egy fiatal lányt, akinek azonos a neve napjaink legagresszívebb politikai műsorvezetőjével, de nem is hasonlít rá, még úgy sem, ha fiatalabb kiadásban képzeljük el. Mintha zuhogó esőből jött volna, haja csapzott, ruhája kellemes látványként a testére tapad. Mindez semmi ahhoz képest, ahogyan Janis Joplint énekel.

Lehet-e a zöldszemű szörnyetegnek szúrós gyöngyajka?

Nagy szabadtéri pikniket rendezünk egy hegy katlanjában. Hosszú szerpentinen vezet fel az út a találkozó helyre. Úgy tűnik, mintha múltam fontos emberei adtak volna randevút itt, a jelent csupán kisebbik Fiam és egy-két régi kolléga képviseli. Amikor mindenki megérkezik, kölcsönösen kinevetjük egymás szereléseit, senki sem a maga ruháját viseli. Ketten óriási mennyiségű lemezzel érkeznek, olyan felvételeket mutatnak, amelyekről még csak nem is hallottam, pedig állítják, hogy a 60-as évek második feléből valók. Ennek ellenére a műsort a népszerű, bár körünkben egyáltalán nem az énekes házaspár adja egy miniatürizált futballpályán. Amikor programuknak végre vége lesz, rám hárul az a feladat, hogy a pályát szögletes tortává formázzam, míg az egyre zsugorodó párt pedig tésztává, vagy pástétom-galacsinná gyúrjam. Minél jobb igyekszem, annál formátlanabbak lesznek, a végén olyan lesz a két figura, mint egy négy évtizeddel ezelőtt elrontott és soha be nem fejezett agyagfigurám. Akkor derült ki számomra, hogy soha nem lesz belőlem képzőművész.

Egy tengerparti alternatív erőműről készítek riportot, amikor észreveszem, hogy oldalait, csöveit csak a szentlélek tartja. Annyi időm van csupán, hogy hátralépek, már omlik is össze az egész. Azonnal hívnám előbb a tulajdonost, korábbi üzlettársamat, majd lapomat, hogy tudósítsak róla, de véletlenül apámat hívom, ő pedig tőle szokatlanul erélyesen letol, hogy már megint nem vigyázok magamra…Közben tőlem néhány méterre egy kolléga lenyúlja az exkluzív tudósítást a balesetről, és a tulajdonos is a sajtóból fogja megtudni, hogy újabb kár érte.

Egy ezüstpénzzel, amelyhez egy fülhallgató csatlakozik, léket vágok az agyamba és kiteszem magam elé, hogy figyeljem a lüktetését. Körülöttem mindenki megrémült a pénzre kúszó vér és a mély seb láttán, nekem azonban a szemem se rebben, érzem, hogy agyamban még sok minden lakozik, amelyről én magam sem tudok és hátralévő évtizedeim még rengeteg meglepetéssel szolgálhatnak.

Amerikaiul ordító, terepszínű ruhás gyerekek verik fel kattogó játékfegyverekkel a Kiscelli-domb csendjét. Még egy kis fakopáncsnak sincsen kedve a fákat gyógyítani tőlük. Még nem hallottak a connecticuti vérengzésről.

FZ egy dohos menzán gyakorol, egy szál akusztikus gitárral játssza a Let’s Make The Water Turn Back című gúnyoros tingli-tangliját. Már bekapcsolódnék én is, de szokásához híven belevág egy másik dalba, sőt, hamarosan soronként kezdi váltani egyvelegének darabjait. Ez már nekem is követhetetlen.

A Birodalmi Véderő alámerült a Lukács-fürdőben tetoválások és százkilós sörhasak formájában. Nagy-Magyarországnak így is megfelelnek.

Kockahasú szingliket ajánl nekem kéretlen szerelmes üzenetek formájában az új Babylon. Virtuális világunknak sokkal kisebb a monotónia-tűrése, mint nekünk, és sebességét ránk akarja kényszeríteni. Még azt sem engedi, hogy korábbi, jól bevált és megszokott állapotunkat visszaállítsuk. A kerülő visszautak azonban még szabadok előttünk.

Alfred Hitchcock utolsónak foglalt helyet a színházban a jobb 12. sor 1. ülésén. Hiába várt azonban arra, hogy a zenekarban felálljon a cintányéros, és összeüsse két réztálját, amikor a pisztolynak el kell dördülnie. A 39 lépcsőfok ezúttal a mosdókba vezetett.

És harmadnapra feltámadának tetszhalálukból az óévben felejtett petárdák.

Behunyt szemmel is a pikk ászt húzom ki a nyerőkártyák közül. A szívkirályhoz már öreg vagyok, a pikk dámát pedig kihagyták a pakliból, a hármassal és a hetessel együtt.

Megbízást kapok egy nagy óceánjáró építésére. Úgy tervezem meg, hogy a hajó hátsó felén valamennyi ablak csak akkora legyen, mint egy lakótelepi lakás ajtajának kukucskálója. A nyílt tengerre és a jövő kikötőire néző ablakok viszont a legszélesebb horizontra tágulnak. Amikor a kapitány megkérdezi tőlem, hogy miért így terveztem, már belekezdenék a magyarázatba, de a kapitány körülnéz és csak annyit mond: „Értem”.