Írolvasgondol

Mintha az újévben lassabban telnének a napok. Mintha az újévben sokkal több minden férne bele egy napomba. Sosem hittem az ember által kitalált időmérték állandóságában. És az újév első napjai engem igazoltak.

Minél régebbiek a bakelit-lemezeim, annál jobbak. Minél régebb a lemezjátszóm, annál jobban kihoz belőlük minden ízt, színt, hangulatot, erőt.  A Goodbye Creamet 42 éve ilyentájt kaptam meg, akkor hetekig mást sem hallgattam, mint Baker, Bruce és Clapton fergetegeit, főleg az I’m So Gladet és akkor választottam Jacket zenész ideálomnak és a basszusgitárt, mint hangszert. Akkor még nem tudtam, hogy 16 évvel később a vele való találkozás változatja meg az életemet. Pedig ez a korong, közepén a kedvenc piros címkémmel, túlélt öt költözést – köztük egy európai kamion-utat Finnországtól Magyarországig – és egy kollégiumot. A minap egy krimilimonádét láttam, amelyben feltűnt a Lassúkezű és Angelo Misterioso, azaz George Harrison – ők együtt nyomták a Badge-et, így jutott eszembe a Goodbye megdöngetése. És a 14 éves lemezjátszó, benne a 14 éves tűvel olyan dinamikával dübörögtette nemcsak a Politiciant és a Sitting On The Top of The World-öt, hanem még kis könnyed ujjgyakorlatnak hitt What a Bringdown-t is. Pedig még letörölni is elfelejtettem a lemezt! Lehet, hogy a bakelit, a gyémánthegyű pick-up és az óbor egy tőről fakadnak? Vagy romló fülemmel tisztábban hallok?

„Gyere, cica” – mondta kedvesen a házi kedvencét sétáltató hölgy. Szerencsére a beagle nem ismeri a személyiségzavar fogalmát.

Két embercsoport áll a vonat gombnyomásra működő ajtaja előtt. Az egyik kívül, a másik belül. Mindkét csoport arra vár, hogy a másikból nyomja meg valaki a gombot. De senki nem nyúl a gomb után. A szerelvény két perc várakozás után elindul. A bentiek a vonatban, a kintiek a peronon állnak megrökönyödve.

Hiúzszemű óriáslány hason fekve meztelenül egy forróvá hevült márványasztalon. Túlszéles csípője pokoli kohó, amelyet kétszáz korbácsütés sem lenne képes lehűteni. Két áttetsző tenyerében ingoványos méz. Széles, fényes talpai az ördög tükrei. Összes nedvei mandragóra-gyökér kifacsart leve. A kárhozat brókerei kínálják őt csalinak, korlátlan futamidővel. Köréje elektromos aurát építettek, amelyen ugyan át lehet hatolni sértetlenül egy titokzatos ponton, de a visszaút súlyos véráldozatokkal jár, különösen azoknak, akik már kaptak hasonló sebeket, mert az áram gyógyíthatatlanul felszakítja valamennyit.

A lottózóban a játékosok értesülhetnek arról, hogy a korábbi hölgy magának nyerte meg a rendkívüli nyereményt, mert mindenre hitelt vett fel a lakásától a számítógépéig, és ezért tűnt el nyomtalanul. A hírforrás a szomszédos százforintos/egyeurós bolt vezetője volt, aki korábban naponta járt át hozzá ingyen kávéért és ki sem fogyott a hangos bűbájból.

Az egyik reggel a szomszédságunkban lévő mindkét toronyórán fél 9-kor 5 óra 40 volt. De lehet, hogy csak én láttam rossz szögben.

A Kékszakállú meghódította a nőket, majd elemésztette őket. Kísérteteiktől a bezárt ajtók sem mentette meg őt. Jobb akkor hagyni a hajdani lányok, asszonyok szellemét néha-néha felrémleni, csak arra kell vigyázni, hogy örvényüknek legkisebb szele se érintsen meg. Aminek pedig végképp titokban kell maradnia, arra örökre boruljon a feledés homálya, még a lélek legmélyén is.

Gyerekkori barátom számon kéri tőlem, hogy elcsábítottam a menyasszonyát, akivel pedig hatalmas katolikus esküvőt tervezett. Nem is tudtam róla, hogy kikeresztelkedett. Mint ahogyan ő sem tudta, hogy én betértem. A kettőnk között őrlődő lány végül mindkettőnk számára idegen lett.

Besenyőné, Margit basszushangon a röntgenezőben, Gabriellának álcázza magát.

Néha úgy érzem, hogy a multilevel-marketing stratégiája már mindent behálóz. Még az olyan területeket is, ahol a nem a cég hasznáról, hanem az enyémről lenne szó. Vajon van-e menekülési útvonal?

Egy fegyveres hősről forgatok filmet, aki talán én vagyok. Kezdetben valóban hős, de miután hatalom lesz a kezében, a lehető legaljasabb módszerekkel gyilkolja  a neki nem tetszőket. A film szerinti negatív hősről és fenevad fivéréről pedig kiderül, hogy valójában lovagias harcosok. A végén egy igazi szemtől-szembe küzdelembe le is győzik a pozitívnak induló hőst. A haldoklót vigasztalják, még egy pohár pezsgővel is megkínálnák, de ő azzal utasítja el, hogy néhány óra múlva vérvételre kell mennie.

Hatalmas stúdióban, tomboló közönség előtt virágot kell átadnom két csodálatos művésznőnek: a Színészkirálynőnek, akivel életében soha nem találkoztam, csak színházban tapsolhattam neki nem is egyszer, a filmjeiről nem is szólva, és Zsikének, aki számomra a legtökéletesebb Szent Johanna volt. Zsikének egy csokor ismeretlen piros virágot viszek, és csak annyit mondok neki, hogy „hazudj valami szépet”, mire ő azonnal folytja: „…mint amikor régen az életet mesélted”. A Színészkirálynőnek is szeretnék valamit idézni, de képtelen vagyok választani sok legendás szerepéből. Miután átnyújtok neki egy csokor fehér orchideát, megölelem, homlokomat a homlokára szorítom, ő pedig játékosan bandzsítani kezd és elneveti magát, ahogyan csak ő tudta.

Óriási wellness-csarnokban vagyok, ahol két medence között ott üldögél sötétkék köntösben J.M., a fehér blues nagymestere. Amikor meglát, rögtön belekezd az első Bluesbreakers-lemez nagy instrumentális darabjának, a Stepping Out-nak a riffjébe, amibe azonnal bekapcsolódom én is basszuson – bár egyikünknél sincsen hangszer. A zenéléstől melegem lesz, leveszem zakómat és átdobnám a második medence túlsó partjára, ha látnám. Mégis elhajítom, talán célba ér a messzeségben. Közben a víz egyre emelkedik, mintha szökőár öntené el az egész csarnokot és én mentem ki az úszómestert, aki olasznak adja ki magát, holott született magyar. A víz azonban egy idő után visszahúzódik, olyannyira, hogy még az eredeti medence helyén is virágágyások nőnek. Meglátok egy fiatalembert, aki ennek ellenére széles úszómozdulatokkal siklik felettük, minta víz lenne. A fiatalemberben nagyfiamra ismerek.

Életemmel egy kertben szedjük a különböző nyári bogyókat, kedvenc gyümölcseimet az epertől a fekete szederig, a málnától az áfonyáig. Már indulnunk kellene, de mindig újabb bokrok nőnek ki a földből, gyönyörű, érett gyümölcsökkel, és Életem hiába sürget, hogy várnak ránk, képtelen vagyok otthagyni ezeket a finomságokat.

Megrázó filmet nézünk egy erdélyi magyar lányról, akit Angliába adnak el prostituáltnak és egy irodalmi ihletésű bordélyba kényszerítik hihetetlen perverziókra. Ráadásul közben még otthon hagyott gyermekét is elveszi tőle a gyámhatóság. Hogy ne ezzel az élménnyel térjünk nyugovóra, egy kicsit kapcsolgatunk a tv-csatornák között és rátalálunk egy vetélkedőre, ahol színészek és írók mérkőznek egymással filmtörténetben. Felidézik Kabos Gyula, Rejtő Jenő, Karády Katalin alakját és nem is merünk arra gondolni, hogy mindhármuknak milyen tragikusra fordult az élete.

Életemmel utazásunk során egy kis hegyi falu vasútállomására érünk. A vonat még nem jön, körülnézünk. A sínek alatt széles, tiszta folyó hömpölyög. Először csak nézzük a habokat kéz a kézben, aztán Életem valahonnan előhoz egy életnagyságú örökzöld fát. „Ültessük el a folyóba, első 12 évünk emlékére” – mondja. Leereszkedünk a fával a mederbe, és a gyökereket lebocsájtjuk a kövek közé a folyó talajába, pontosan a sodrás közepére. És a fa az első pillanattól kezdve szálfaegyenesen megáll, a hullámok előtte szétnyílnak, megkerülik, majd mögötte zárulnak ismét össze.