Mező a láthatáron innen és túl. Egyenlő távolságra ülök mindennek peremétől a Földön, nyugodtan, csendesen, a teljes belső békére törekedve.
Körülöttem észrevétlenül alakulni kezd egy színes, mégis egynemű kör. Emberek, férfiak, nők, idősek, fiatalok, mégis egyetlen, széles, ám szoros gyűrűt alkotnak, amelynek éppen a mértani középpontjába kerülök.
Mindannyian ismerősök valahonnan, de túl sokan vannak ahhoz, hogy most azonnal mindenkit beazonosítsak.
És a körök csak alakulnak tovább. Már talán tíz, húsz is van. Már lassan a horizont határáig érnek. Mégis, még a legtávolabbi kör gyűrűjében is tudom azonosítani az arcokat.
Barátok, barátnők, ivócimborák, szeretők, kollégák, interjúalanyok, tanítványok, és ezernyi egyszeri találkozás, véletlen villanás.
Belsőm azt súgja nekem, hogy egyenként szólítsam őket magamhoz. Nem tudom milyen indíttatásból a néhai zongorista-humoristával kezdem, akivel egy gimnáziumba jártam, igaz, húsz év különbséggel. Még egy nagy fesztiválról ismerjük egymást, amelyet a trópusi tengerentúlon rendeztek, éppen negyedszázada, később egy kocsmában futottunk össze, és aztán soha többé. Kérdezném, de ő kérdez. Nem értem a kérdést, csak érzem, hogy most számot kellene vetnem mindennel és mindenkivel. És bárkit szólítok, a kérdező mindig a másik lesz.
Talán addig élek majd, amíg a körök és a kérdezők elfogynak. Elfogynak-e valaha? És ha közben újabb körök alakulnak? Vagy már betelt a létszám egyszer s mindenkorra?
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
