Láttam egy színházi előadást. Egy vizsgaelőadást, amelynek nem volt semmi iskolás hangulata. Nem csupán azért, mert Bánfalvy Ági Színészképző Stúdiójának növendékei felnőtt szigorúsággal, és alázattal játszottak el egy nehéz tézisdrámát, nem csupán azért, mert öröm volt hallani a manapság ritka szép beszédet, a tisztán csengő énekeket (egy apácakolostorban vagyunk, gyönyörű gregoriánokat, szent énekeket és Ave Mariát hallunk), hanem azért is, mert mellbevágó volt átérezni, hogy mennyire napjainkról is szól ez a darab.
A Pablito nővéreit, az olasz Nicola Manzarinak a 60-as években írt darabját, amely a spanyol polgárháború végén játszódik, már többször bemutatták Magyarországon. Most az Aranytíz Tolnay Klári színpadán jelenítették meg a drámát, de remélhetően látható lesz szélesebb körben is. Nemcsak a fiatal tehetségek érdemlik meg – hét lány és egyetlen fiú (ez utóbbi felváltva személyesít meg egy falangista ezredest, egy érseket és végül Pablito szellemét) hanem maga a darab is.
A folyosón azt hallottam, hogy a mű színpadra állítása előtt el kellett magyarázni az ifjú színészeknek, hogy mi is volt tulajdonképpen a spanyol polgárháború. Pedig nem is volt olyan régen, alig 75 éve. Mégis kiesett az emlékezetből, vagy nem úgy emlékszünk rá mostanában, ahogyan valójában volt. Persze nyilván nem politikai előadást akartak belőle csinálni, hiszen az áthallások nélkül is van benne dráma éppen elég: a darab hősnői, akik Jézusnak tettek fogadalmat, bármennyire is szeretnének kimaradni a külvilág dühéből, képtelenek rá. Mert mindenkinek vannak gyökerei, mindenkinek vannak hozzátartozói, mindenkinek van neveltetése, hagyománya, erkölcsi meggyőződése és világi gyarlósága is – ezek ugyan mind látszólag a kolostoron, a vallásos életen kívül maradtak, de kitörölhetetlenek, és lépten-nyomon szembesülnek azokkal a konfliktusokkal, amelyek hitük, fogadalmuk és a valóság között támadnak.
Egy olyan világ dörömböl állandóan a kapujukon, amelyet már régen darabokra szakítottak, amikor az eszmék, a politikai hovatartozás fontosabbaknak tűnnek, mint a testvéri szeretet, vagy a szerelem, amikor naponta gyalázzák meg a hitet nemcsak azok, akik magukat ateistának tartják, hanem azok is, akik gyalázataikat a vallással is takarózva követik el. Egy olyan világ szűrődik be a kolostorba, amely mellett, vagy ellen a nővérek is állásfoglalásra kényszerülnek, nem menekülhetnek a felelősség elől. Megtisztulásukat akaratlanul is a legfiatalabb nővér, Maria irányítja: ő az, aki feláldozta magát az erőszakra éhes „istenkáromlóknak”, hogy megvédje a kolostort és annak szent kegytárgyát, és ebbe beleőrül, innentől kezdve nem vonatkoznak rá a „szent élet” szabályai. Kezdetben el akarják távolítani őt, az elmegyógyintézet várna rá valószínűleg,. Ő az, aki a lázadó Pablito könyvének megszerzésével bajt zúdít a közösségre, végső mártíromságával azonban egyfajta „eretnek népi szentté” válik, elhozva a világosságot a többieknek is. Végül Pablito „ártatlan verseskötetért” vállalják valamennyien az örök rabságot, miután egymásnak már meggyónták valamennyi bűnüket, értelmet adva ezzel életüknek.
Ma még talán megtehetjük, hogy elefántcsonttoronyba zárkózunk a magunk féltve őrző értékeivel, mércéivel, eszerint tesszük a dolgunkat és nem veszünk tudomást arról, hogy az elmúlt két évtized szétszaggatott egy országot, bűnös politikusokkal és milliók gyáva, vagy csak egyszerűen kényelmes cinkosságával. Ne várjuk meg, amíg e szakadék alját már nem lehet látni szabad szemmel, és egy rádióközleményből csak annyit tudunk meg, hogy „Egész Magyarország felett felhőtlen az ég…”.
Bocsánat, szükséges-e megmagyarázni e kommüniké értelmét?
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
