Nem baj, ha rájövünk, hogy öregszünk. Nézzük bele a tükörbe, mérjük fel ragyogó szellemünket, aztán az első információt mentsük el egy kinyithatatlan archívumba.
Sir Winston Churchill vért, verítéket és könnyeket ígért népének. Mint a klasszikus angol szado-mazo iskola nevelte, jól tudta, hogy a könnyeknek csak legvégső esetben szabad kicsordulnia.
Vajon megérezzük-e azt a pillanatot, amikor támaszaink, tanítóink nyomasztó kísértetekké válnak?
Szeretném megérni, hogy egyszer a kihívások hátrálnak meg előttem.
Mostanában úgy élem meg az álmok utáni ébredést, mint a részegség utáni kijózanodást. Nem áradnak rögtön filmszerűen a képek, hanem csak mozaikokból tudom összerakni az egészet.
Júliusban elvileg nem szabad a rigónak hajnalban fütyülnie. A mi udvari rigónk azonban mégis fütyül. Vagy a klímaváltozás az oka, hogy eltájolta magát, vagy pedig azért fütyül, hogy nekem okozzon örömet?
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
