Írolvasgondol

Augusztus 23, péntek. Pisába tervezünk utazni, nincs messze, nem akarjuk Paulékat terhelni, de uramfia, nekik is éppen arra van dolguk. Aznap. Ugyanis a Ferde Torony városa mellett van egy hentes, állandó húsforrásuk.

Útközben valóságos történelmi leckét kapunk az Atyától, és – újabb csoda – főhőse egy régi osztálytársunk ősi nemesi családja. A fene gondolta volna arról a kissé nemtörődöm szőke gyerekről, hogy mélykék vér folyik ereiben!

Lássuk csak! A Salviatik, akik Firenzében bankár- és gyapjúkereskedő családként emelkedtek hercegi rangra, kis híján megváltoztatták a történelem menetét. A pisai érsek Francesco azzal vonult be a történelembe, hogy meg akarta öletni a rivális Medici-család örökösét, Lorenzót, a későbbi Il Magnificót. A merényletet 1478. április 26-ra tervezték a firenzei Santa Maria del Fiore dómban, mise közben, hiszen ez volt az egyetlen eset, amikor Lorenzót könnyen meg lehetett támadni. A megbízott bérgyilkos azonban az utolsó pillanatban meggondolta magát, hívő ember lévén úgy vélte, hogy ha imádkozás közben öl meg valakit, akkor ő biztosan a pokolra jut. Ezért gyorsan új merénylőt kellett találni, találtak is – egy kiugrott papot, aki azonban dilettánsnak bizonyult: nem Lorenzót ölte meg, hanem annak fivérét, Giulianót. Lorenzo a dóm sekrestyéjébe menekült, hívei pedig közben fellázították a firenzeieket, akik elfogták Francescót, és még aznap felakasztották a Palazzo Vecchio egyik ablakára. Ennek ellenére alig nyolc évvel később Francesco unokaöccse, Jacopo fényes esküvőn vette feleségül Lorenzo lányát, Lucreziát. A politika már akkor is mindent felülírt, még a személyes bosszút is! A következő évszázadokban a  család számos tagja ragyogó egyházi karriert futott be, több bíboros is akadt közöttük, és Rómának az Olasz Királysághoz való csatlakozása után a Salviatik a világi állammal szemben katolikus ellenállás vezetői közé tartoztak. Közben hatalmas vagyonuk alaposan megfogyatkozott, ebben szerepe volt egy 20. századi örökösnőnek is, aki a birtokok jelentős részét sikeresen elkártyázta. Azért még így maradt nekik mit a tejbe aprítani: a mai napig számos kisebb kastély, udvarház az övék Pisa környékén, továbbá egy kb. 20 km-es tengeri partszakasz, forgalmas strandokkal, amelyeket a helyi önkormányzat bérel tőlük. Osztálytársunk, Lorenzo herceg Amerikában tanult, majd a sztárvilággal került kapcsolatba: 1981-ben feleségül vette Beverly d’Angelót, aki azonban néhány év múlva lecserélte őt Al Pacinóra. Lorenzo a 90-es években újra nősült, fia 16 éves. A család barátai azt remélték, hogy ő lesz az, aki kihúzza a családot a tespedésből, de miután kiderült, hogy  apja évi 50 ezer eurós apanázst biztosít neki, lemondóan legyintettek. Mit tagadjam, így bennem sem buzogna a munkakedv…

Pisa. Leparkolunk a középkori fal közelében. Egy ház oldalán felirat: A POLITIKUSOK TOLVAJOK. Nem tudunk nem egyetérteni. Csak az a különbség, hogy ettől még az olaszok jól alszanak, és nem marják egymást nap mint nap. Egy jól ismert Mao Ce-tung-portré villan fel néhány méterrel odébb. Andy Warhol-kiállítás lesz októberben. Felrémlik bennem, hogy 68-ban a római Angyalvár kertjében a gyerekek tüntetősdit játszottak, és harsányan skandálták: „Marx, Engels, Lenin, Sztálin, Mao Ce-tung!”. Azóta már van „kis piros könyvem” is, igaz, nem vonulok vele az utcára. Miért is nem?

A Csodák Terén kis híján elveszítjük egymást a hatalmas tömegben, még szerencse, hogy Paul rendesen kinőtt a sárból, és fűzöld pólójával is feltűnő jelenség. A Battisteróba éppen sikerül becsullankodnunk egy nagy japán középiskolás csoport oldalvizén. Mandulaszemű fiúk és lányok acélszürke egyenruhában, azért jól el lehet eresztve a sulijuk, hogy egy ilyen osztálykirándulást megengedhetnek maguknak. Az idegenvezető jelére akusztikai bemutatót tartanak a vendégek kedvéért. Remeg a levegő a tökéletes hangzástól, mi is beleremegünk, és nekem, mint zenebolondnak, megint az jár az eszemben, hogy vajon miért tudtak a középkori mesterek így építkezni, és napjaink mérnökei, akiknek pedig minden modern mérőeszköz a rendelkezésére áll, miért képtelenek akár csak megközelíteni a régi templomok, színházak akusztikáját? Lehet, hogy ez is valami isteni csoda, mint maga a Zene?

A Ferde Toronyt nem egyenesítették ki, bár a helyiek visszakövetelik az eredeti ferdeséget. De vajon tudjuk-e, honnan származik a temető ma is használt olasz neve, a „campo santo”? Onnan, hogy egy 12. századi pisai érsek a Szentföldről visszatérve itt hintette el a Golgotháról hozott földet. Pisa Camposantója, fedett kerengőjével akár egész napos program is lehetne, ha csak minden második sírnál, domborműnél, festménynél megállnánk. Látunk egy helyszínen dolgozó restaurátort is, aki egy 14. századi freskó apró részletét próbálja helyreállítani. És közben elborzadunk Buffalmacco monumentális művén, a Halál diadalán. Százötven évvel Bosch előtt is láttak már úgy festők, mint a „vén kokós”. Könnyű nekik, volt egy Dantéjuk…

Becélozzuk a tengerpartot, meg sem állunk a vízig, szabadstrand, öltöző nincs, törülközők alatt vedlünk át, ruha és egyéb cuccok a kocsikba. Csak az elemózsiás jégláda jön velünk. Paul és Simo éppen csak megmártóznak, udvariasságból felvetik, hogy elmehetünk velük húsért, de ha akarunk, maradhatunk fürdőzni, úgyis tudják a választ. Megbeszéljük, hogy pontosan két óra múlva a parkolóban várjuk őket vissza. Élvezzük a csodás hullámokat, az égi felhő-rajzolatokat – megint egy angyal száll felettünk, mint évekkel ezelőtt a Níluson, Esna egén – és csak amikor partot érünk, akkor döbbenünk rá, hogy ott maradtunk a parton egyetlen euró, ruha és telefon nélkül, mert minden Paul kocsijának csomagtartójában maradt. Azért nem esünk kétségbe, az időt megkérdezzük egy közelben napozó bizonytalan nemű egyéntől, amúgy pedig Itáliában mi úgysem tudunk elveszni….

Mind a négyen pontosak vagyunk, sietnünk is kell haza, mert este 8-ra vendégek érkeznek. Rajtunk nem múlik, csakhogy a vendégek valami félreértés folytán már 6-kor a pistoiai plébánián vannak, a vacsora pedig még nincsen kész. Paul nem esik kétségbe, gyors idegenvezetést szervez a valdiburei hegyi parókiába. Erre a legbüszkébb jelenlegi négy körzete közül. Lehet is, a 12. századi kis templom, amely egy festői völgyre néz le délceg fenyőkkel és olajfákkal szegélyezve, igazi menedék minden spirituális útkeresőnek. Az Atya nem is oly távoli terve, hogy átteszi ide a székhelyét a megüresedett paplakba, amelynek jelenlegi egyetlen lakója egy hófehér macska, ha nem számítjuk azt a Szent Családot, amely egy kihűlt kandallóban húzza meg magát. Pedig még akár a virágokkal teli udvarban is lehet elmélkedni, Életem mindenesetre társadalmi munkát végez, és míg én az olajfák törzsén keresek és találok emberi arcokat, addig ő meglocsolja a virágokat.

Mire visszaérünk az Immacolatához, Simo már elővarázsolta a vacsorát: pestós tészta, fenyőmagos, mazsolás pulyka a menü, a végén pedig isteni sajtok, köztük a fekete borsba forgatott pecorinóval, ragyogóan gyöngyöző vörösborokkal. A vendégek, Luigi és kineziológus felesége, Nicoletta, akik előző héten egy Paul által celebrált esküvőn örömszülők voltak, valamint Natale, a korábbi sekrestyés, aki nagy bölcs hírében áll és úgy fest, mint George Kennedy-Patroni az Airport-sorozatból. Mindenhol találok hasonmásokat, ez régi mániám...Luigi, aki egy nagy flaska Chiantival is meglepi a társaságot, olyan, mint egy gonosz erdei manó fehér kecskeszakállával, Paul szerint nem mindenki értékeli pikirt humorát, mi mindenesetre rengeteget kacagunk aznap este, legyen szó olasz és magyar konyháról, történelemről, politikáról, hitről, vagy a szerelem rejtelmeiről. Késő estébe nyúlik a vacsora, igazi olasz módra, ahol mindenki jól érzi magát, és senki sem veszi magát komolyan. Mi pedig úgy olvadunk bele ebbe a társaságba, mintha mindig hozzájuk tartoztunk volna. Vajon mi magyarok miért nem tudunk ilyen oldottak és életigenlők lenni?

(folyt).

fotók: Benke Rita