Írolvasgondol

Van egy rémisztő látvány a Maryland-i Nemzeti Archivumok fénytől és melegtől védett páncéltermében: Jacqueline Kennedy vérrel átitatott rózsaszínű ruhája, amely férjének kedvence volt és amelyet talán az ő kedvéért vett fel azon az 50 évvel ezelőtti szörnyű napon, 1963. november 22-én.

Nem maradt ugyanakkor nyoma a híres kalapnak, amelyet a First Lady akkor viselt és, ami a legborzasztóbb, nyoma veszett az elnök agyának is. Hazudott az üggyel kapcsolatban az FBI, a CIA, elégettek, elhallgattak alapvető dokumentumokat és az elnököt eltemették a spekulációk és a történelmi szégyen gyalázatos közös sírjába.

A politikai tragédiának most van egy új fejezete, hála Philip Shenonnak, a New York Times újságírójának, aki öt évvel ezelőtt kapott egy különös telefont. A vonal másik végén egy ügyvéd volt, aki pályáját a Lyndon B. Johnson elnök által életre hívott Warren-bizottságban kezdte. Abban a bizottságban, amelynek feladata lett volna a Kennedy-ügy megoldása, de amelynek munkája teljesen elégtelen volt: csupán annyit állapított meg, hogy „magányos gyilkos”, Lee Harvey Oswald ölte meg Kennedyt, és Oswald is csupán Jack Ruby „magánakciójának” esett áldozatul. Az ügyvéd arra kérte az újságírót, hogy rekonstruálja ezt az immár régi történetet, mielőtt a közvetlenül érintettek meghalnának és véglegesen elveszne az emlékezet. A bizottság olyan fiatal ügyvédek kaptak helyet, akik az ország legjobb hivatalaiból jöttek, őket állították párba a szakma veteránjaival…

Az elmúlt félévszázad alatt a nyomozásban számos résztvevője beszélt az ügyről és Shenon ezeket a tanúságokat gyűjtötte össze egy 752 oldalas könyvbe, amelyben eljutott arra a következtetésre, hogy a gyilkosságot meg lehetett volna akadályozni, de a nyomozást is megtorpedózták mindjárt a kezdetén.

Shenon szerint négy ember felelős a legközvetlenebbül az ügy eltusolásáért: Richard Helm, a CIA igazgatója, J.Edgar Hoover, az FBI igazgatója, Ear). Earl Warren, az Amerikai Legfelső Bíróság, egyben a Warren-bizottság elnöke és, ami a legmeglepőbb, Robert Kennedy, az elnök öccse és bizalmasa, akkor igazságügy-miniszter.

Az öt év alatt, amellyel túlélte bátyját (1968. június 4-én lőtték le Los Angelesben), Robert Kennedy barátok és családtagok előtt bírálta a Warren bizottság munkáját, de nyilvánosan ezt sohasem tette meg, sőt, aláírta azt a dokumentumot, amelyben kijelentette: semmiféle összeesküvést sem gyanít a gyilkosság mögött.

“Senki sem volt előnyösebb helyzetben, mint ő, hogy követelje az igazságot. Először, mint igazságügyi miniszter, később, mint szenátor és mindenekelőtt, mint az elnök testvére” - írta könyvében Shenon.

Egy másik könyv, David Talbot Critical című műve, amely részleteiben mutatja be,hogy milyen sötét erők munkálkodtak az ügyben, azt írja, hogy Robert Kennedyt rögeszmésen foglalkoztatta bátyja halála. Hónapokig csak az ő ruháit viselte és magánnyomozást indított, hogy kiderítse, a maffia vagy Jimmy Hoffa, a szervezett alvilággal minden valószínűség szerint kapcsolatot tartó szakszervezeti vezető benne voltak-e. (Hoffát, a fuvarozók szakszervezetének nagy befolyású főnökét már Ramsey Clark igazságügy-minisztersége idején ítélték el 1967-ben, 13 évre, bűnszövetkezés és korrupció címén, 1971-ben kiszabadult, majd 1975 júliusában  nyomtalanul eltűnt Detroitban. Clark neve az elmúlt évtizedekben ügyvédként bukkant fel több nagy, nemzetközi visszhangú perben: többek között Slobodan Milosevicet és Szaddám Huszeint is védte…).

Talbot  szerint egyre nagyobb az egyetértés történész-körökben is abban, hogy Kennedy elnöksége során állandóan két tűz között volt: az ő béke-párti belső köre szemben áll a „háborúra éhes” establishmenttel. „Kennedy-nek nem a kommunisták voltak a legnagyobb ellenségei, hanem saját tábornokai és kémfőnökei” – írja.

Shenon könyvében talán az a legmeglepőbb újdonság, hogy újra belehelyezte Lee Harvey Oswaldot egy mexikói-kubai kontextusba, amelynek kezdetben nagy fontosságot tulajdonítottak, majd félretették a CIA-nél és az FBI-nál, sőt az erre vonatkozó iratok is eltűntek a nyomozati anyagból.

Oswald,  mielőtt Dallasba utazott volna, heteket töltött Mexikóban. Volt egy mexikói szeretője, aki a kubai követségen dolgozott és kapcsolatban állt a szigetország kémeivel. A CIA ismerte minden mozgásukat, de hallgatott ezekről. A gyilkosság után pedig mindent megtett azért, hogy ez az információ ne derüljön ki. Megsemmisítették a bizonyítékokat, agyonhallgatták a tanúk által elmondottakat, mint például, az egyik tanút, aki azt állította,hogy hallotta Oswaldot, amikor a kubai követségen azzal kérkedett, hogy szándékában áll megölni Kennedyt. A dokumentum, amely bizonyította, hogy a CIA és az FBI tudott erről, eltűnt még mielőtt a bizottsághoz került volna.

De az ügyhöz hozzátartozott az is, hogy a Warren-bizottság egyik tagja, William Coleman veterán ügyvéd titokban találkozott Castroval egy jachton, hogy kiderítse: a kubai titkos szolgálat érintett-e. Coleman, a ragyogó karriert befutó afro-amerikai ügyvéd, már évekkel korában találkozott Castroval egy harlemi éjszakai lokálban. Mély benyomást tett rá a kubai forradalom későbbi vezetőjének intelligenciája. Castrot akkoriban elbűvölte a jazz és mézesheteit töltötte Manhattanben. Az újabb találkozó során Castro tagadta, hogy Kubának köze lenn a gyilkossághoz, sőt, az 1961. áprilisi Disznó-öbölbeli invázió ellenére kifejezte csodálatát Kennedy iránt. Coleman a találkozásból azt a következtetést vonta le, hogy kételyeit nem sikerült eloszlatnia.

Egy másik, nagy kritikai visszhangot kiváltó könyv, a The Accidental Victim szerzője, James Reston jr. (az egykori neves újságíró fia) nem kevesebbet állít, mint hogy Oswald célpontja nem is az elnök, hanem John Connally kormányzó volt. Connally ugyanis e hivatal betöltése előtt haditengerészeti miniszter volt, és Oswald hozzáfordult, mint földijéhez, hogy vizsgálják felül a tengerészgyalogosoktól való elbocsátását, amelyet meghallgatása nélkül változtattak „fegyelmivel való elbocsátássá” (dishonorable discharge) a Szovjetunióba való távozása után. A bürokratikus elutasító választ Oswald 1962. februárjában kapta meg egy olyan borítékban, amelyet a kormányzói választási kampányra készítettek, Connally vigyorgó arcképével. Miután Oswald e bélyeg miatt sokáig nem talált magának munkát Texasban, gyűlölete egyre nőtt a kormányzó iránt. Később Oswald orosz felesége, Marina és a helyi orosz közösség több tagja is megerősítette, hogy Oswald célpontja nem Kennedy, hanem Connally volt. A Warren-bizottság azonban ezeket a vallomásokat nem vette figyelembe.

Reston szerint Kennedy halálában végzetes szerepe volt az állandó hátfájásai miatt viselt fűzőjének, amely mereven tartotta az elnököt (ez látszik is az archív felvételeken Kennedy mozgásán), így az első lövés után nem tudott eldőlni, és öt másodperc elég volt a gyilkosnak, hogy újra  tüzeljen…

Michael Thomas politológus, a State of The Nation nevű "alternatív hírportál" szerkesztője a Johnson-szálat erősíti. Emlékeztet arra, hogy Johnson mögött ott állt az egész, Texasban különösen erős olajlobbi és a hadiipar. Nyílt titok volt, hogy Kennedy 1960-ban  azért választotta őt alelnöknek, hogy ezzel biztosítsa magának Texas támogatását és szüksége volt Johnson kongresszusi tapasztalatának, elvégre már hat éve volt a demokrata párti szenátusi többség vezetője.   Ezért is választották ki e déli államot Kennedy "nyilvános kivégzésére."  Ugyancsak köztudott volt a két politikus közötti, már-már gyűlöletté fajult ellenszenv, annyira, hogy szinte elképzelhetetlennek tűnt, miként tudnak együtt dolgozni a mindennapokban. Ráadásul Johnson szenátorként belekeveredett különböző korrupciós ügyekbe, amelyek véget vetettek volna politikai karrierjének. Éppen ezért Kennedy meggyilkoltatásával "megszabadult volna minden bűnétől". Richard Nixon, Kennedy fő republikánus riválisa, aki 1968-ban lett elnök, egy tv-interjúban a Warren-bizottságot a "világ legnagyobb csalásának" nevezte. Thomas végső tromfnak azt a felvett telefonbeszélgetést szánta, amelyet a merénylet után folytatott Robert Kennedy Johnsonnal. Robert egyenesen nekiszegezte a kérdést LBJ-nek: "Miért ölte meg a fivéremet?"

Érdekes, hogy az utóbbi időben a titkosítás alól mentesülő dokumentumok mennyisége csak tovább növelte a megválaszolatlan kérdések számát. Miért titkolták el, például, hogy az elnök titkos szolgálatának tagjai elmentek inni a gyilkosságot megelőző éjszakán? Miért cenzúrázták Jackie Kennedy vallomását, amelyben elmondta, hogyan fogta meg férje sérült fejét? Vajon hoznak-e megoldást a legközelebbi, 2017-re,  Kennedy születésének 100. évfordulójára időzített feloldások? Immár a gyilkossággal kapcsolatos dokumentumoknak mindössze 2%-a titkos, a többi már 1992-ben, a Bill Clinton elnök által aláírt The JFK Assassination Records Collection Acttal hozzáférhetővé vált. Lehet, hogy legnagyobb titkok éppen abban lapulnak?

Az 1964-es Warren-jelentés után 15 évvel alakult képviselőházi vizsgálóbizottság már eljutott oda, hogy Kennedy valószínűleg összeesküvés áldozata lett, és feltehetően legalább ketten voltak a gyilkosok. Ugyanakkor az új jelentés kizárt a lehetséges szálak közül a Szovjetuniót, Kubát, de a maffiát, az FBI-t és a CIA-t is.

A hűtött páncélteremben a véres Chanel ruha mellett ott őrzik Abraham Zapruder dallasi ruhagyáros felvételét, aki egyszerű járókelőként házi kamerájával talán a történelem legtöbbször megnézett filmjelenetét vette fel, amelynek alapján emberek milliói kérdezik továbbra is: ki vagy kik voltak a tettesek? Mellesleg létezik olyan elmélet, mely szerint az a film, amelyet 1975-ben, Zapruder halála után 5 évvel hoztak nyilvánosságra (addig csak fotókat tettek belőle közzé, először a Life magazinban, majd innen vette át az egész világ), nem is a valódi, az igazit eltüntették, mert a valóban leleplezte volna a gyilkost és cinkosait…

A Gallup legfrissebb felmérése szerint az amerikaiak 61%-a vélekedik ma is úgy, hogy Kennedy elnök összeesküvés áldozata lett.

A CNN két nappal az 50. évforduló előtt megszólaltatott egy Dave Perry nevű nyugalmazott massachusetts-i biztosítási kárbecslőt, aki 1976 óta szenvedélyesen kutatja a Kennedy-gyilkosság részleteit, és az ezzel kapcsolatos összeesküvés-elméleteket. Perry elvetette a legtöbb híres „contheót”, a szovjet merénylettől a maffia-bosszún át a hadiipari komplexum ítéletéig, ugyanakkor a CIA-teóriát nagyon is hihetőnek tartja. Abból indul ki, hogy Kennedy-nek elege volt a Cég módszereiből, amelynek szerves része volt a Washingtonnak kellemetlen, vagy feleslegessé váló vezető politikusok eltétele láb alól. Ez történt például 20 nappal a dallasi merénylet előtt Diem dél-vietnami elnökkel. Az is tény, hogy öt hónappal Disznó-öböl után Kennedy leváltotta az egész CIA-vezérkart, Allen Dulles igazgatóval az élen, komolyan fontolóra vette, hogy feloszlatja a szervezetet, de addig is igazságügy-miniszter öccse felügyelete alá helyezte. Ezek után Dulles bekerült a Warren-bizottságba…

A CNN talált egy olyan szemtanút is, aki az események idején mindössze hat éves volt. Jeff Franzen úgy emlékezett, hogy „mintha konfetti repült volna szét az elnöki limuzinból”, és fel sem fogta, mi történt valójában…

A Fox News-nak is megvolt a maga sztorija: ők a 77 éves James Tague-et kutatták fel, aki a merénylet egyetlen véletlen sérültje volt: a járdaszigeten állt a Dealey Plazán, amikor leadták az elnöki limuzinra a lövéseket. Tague elmondta, hogy az első elhibázott lövés golyója a járdaszigetbe csapódott be, és ő a betontörmeléktől sérült meg könnyebben. Amikor felépülése után visszament a helyszínre, már nem volt meg a golyótól megrongálódott járdaszigetrész, azt mondták neki, hogy elvitték a washingtoni nemzeti archívumba. Tague nyilatkozatában nevetségesnek tartotta a „varázslövedék”-elméletet, mely szerint ugyanaz a golyó ölte meg Kennedy-t és sebesítette meg Connally kormányzót. „Kennedy meggyilkolása nem összeesküvés, hanem államcsíny volt” – mondta az egykori járókelő.

Bár látszólag „tényszerű” volt a National Geographic-nak az  évfordulóra készült filmje, a JFK – az utolsó 24 óra, amelyben végigkísérte archív felvételekkel és az egykor vele találkozók megszólaltatásával az elnök végzetes texasi körútjának állomásait, mégis a mítoszt szolgálta, mert végig a szeretetre méltó, kedves, közvetlen, pozitív üzenetet közvetítő , végtelenül népszerű Kennedyt mutatta be, akinek személyisége a mai napig hat azokra, akik közelről láthattak, vagy kezet foghattak vele. Persze mindannyian tudunk saját életünkből ilyen sorsfordító találkozásokat..Mindössze egyetlen negatív felhang volt az egész filmben, az 1963. november 22-én megjelent Dallas Morning News ellenséges hangú vezércikke, amelyet csak utólag értékeltek „figyelmeztető jelként”…

Pedig éppen Kennedy-től szokták idézni a következőt: „Az igazság nagy ellensége gyakran nem az önkényes, becstelen hazugság, hanem a vonzó, valótlan mítosz állandósága.”. Aligha gondolta volna az elnök, hogy miután „szép, fiatal és halott” lesz, e megállapítás az ő utókorbeli megítélésére is vonatkozik.

A film más érdekességekre is felhívta a figyelmet: például arra, hogy már a körút kezdetekor megjelent a sajtóban, hogy az elnök nyitott autóban utazik. Clint Hill, a Kennedy kíséretében lévő titkos szolgálatiak egyetlen életben lévő tagja arról beszélt, hogy az ebéd helyszínéhez közeledve lassan elfogyott az út menti tömeg, és fellélegeztek, hogy baj nélkül sikerült megúszni a fogadtatást. Többször is szóba kerül az időjárás: ha nem áll el aznap az eső Dallasban, akkor felteszik az elnöki limuzinra a tetőt. Lehet, hogy ennyit múlott John Fitzgerald Kennedy élete?