A Kádár-korszakról fogok szakdolgozatot írni – mondja az ifjú, rövid időn belül harmadik diplomájára készülő titán, és  a sokat látott bölcsész csak örülni tudott neki, hogy ilyen nagy fába vágja a fejszéjét, hiszen manapság egyre többet emlegetik azt az érát pro és kontra.

Miután röviden kitárgyalják a szabadságjogok témáját és azt is, hogy azok mennyire fontosak az átlagember számára, az oktatási rendszer kérdéseibe csúsznak bele. A sokat látott bölcsész (a továbbiakban SLB) hamarosan megtudja – amúgy pontosan 33 évet élt a Kádár-rendszerben, mert előtte három hónappal született – hogy akkoriban az igazi nagy tudású egyetemi tanárokat a középiskolákba száműzték (kétségkívül voltak olyan tanárok, akik középiskolában is egyetemi szinten tanítottak…), miközben egyesek csak azért kaphattak egyetemi katedrát, mert olyan volt a származásuk. Ifjú titán (a továbbiakban IT)  rögtön meg is említi  SLB két köztiszteletben álló egykori történelem-professzorát. Az egyiküknek olyan híre volt, hogy még az orvosi egyetemről is átjárták az előadásait hallgatni, ő már sajnos régen nem él, míg a másik ma is aktív, SLB épp mostanában olvassa 1500 oldalas, közel 800 évet átfogó dokumentumgyűjteményét, ami választ ad – sajnos - számos mai kérdésre is. Amit ők ketten az ókori keletről, a görög-római históriáról, a világvallásokról nem tudtak, az valószínűleg nem is létezett és még a legjobb diákok is megtiszteltetésnek vehették volna, ha szemlesütve cipelhetik utánuk a könyveiket. Persze a Professzor urak annál sokkal szerényebbek voltak, hogy tudásukkal kérkedjenek. SLB mindenesetre nyel egyet, és az említett professzorok mellett még felsorol néhány más egykori nagy tudású embert, akiknek a mai napig büszkén vallja magát tanítványának. IT, biztos, ami biztos, még gyorsan hozzátesz a származásúakhoz egy ma is aktív, világhírű filozófust is, akivel SLB egyszer egy kortárs történelemről szóló fórumon közös pódiumot kapott és ezt azóta szakmai pályafutása egyik csúcspontjának tartja.

Mivel megdöbbenésénél csak kíváncsisága nagyobb, tovább hallgatja IT fejtegetéseit. Ebből megtudja, hogy annak idején egyetemre csakis párttagok, vagy legalábbis a rendszer hű kiszolgálói juthattak be. SLB, mielőtt mélységesen szégyellni kezdené magát, felidézi, hogy soha nem volt párttag – azóta sem -  aktívan soha nem politizált, se ide, se oda, és ha jól emlékszik, legkiválóbb évfolyamtársai, akik közül azóta jó néhányan tisztességes karriert futottak be a maguk szakmájában (hangsúly a tisztességesen), szintén nem voltak párttagok. „Ne akard nekem bemesélni, hogy nem kellett párthűség. Vagy akkor nagyon jó hátszeled volt” – hangzik IT válasza. Igen, gondolja végig a múltat SLB, az őt becsületes munkára nevelő, a tudásszomjat beléoltó szülei és tanárai valóban remek hátszelet adtak neki.

SLB, aki mint a fentiekből kiderül, maga is történész végzettségű, újabb nagy nyelés után emlékezteti IT-t, hogy nem ártana a leendő szakdolgozatát a tényekre alapozni, ahogyan Tacitus tanította, sine ira et studio (azaz harag és elfogultság nélkül…). „Ezt fogom tenni – közli IT – elvégre a történelmet mindenki át tudja írni. Én is át tudnám, van hozzá elegendő fantáziám”.

SLB fellélegzik. Végre valami, amiben maradéktalanul egyetértenek.