Írolvasgondol

 Egy különleges oknyomozó riport történetét olvashatjuk Doreen Carvajalnak, a The New York Times párizsi tudósítójának írásában. A szerző saját családtörténetét is e munkamódszerrel tárta fel és találta meg gyökereit.

Doreen Carvajal Kaliforniában született, katolikusnak nevelték. Apai nagyszülei Costa Ricából vándoroltak be az Egyesült Államokba. Már kislány korában feltűnt neki, hogy nagyapja soha nem ment velük misére és került minden érintkezést a katolikus egyházzal. Amikor azonban ezek a kérdések érdekelni kezdték, a nagyszülők már nem éltek. Doreen Costa Ricába ment, hogy felkutassa családfáját. Tizenegy nemzedékig tudta visszakövetni apja ágát, és kiderült, hogy a 16. században kerültek Spanyolországból az Újvilágba. Így jutott el a Sevillától délre fekvő Arcos de la Frontera hegyi faluba, ahonnan ősei elszármaztak. Aprólékos kutatómunkája során, amely még a kor  építészetére, képzőművészetére és zenéjére is kiterjedt – megállapította például, hogy a környéken a Nagyhéten énekelt szenténekek a zsidó Kol Nidre 15. századi változataiból erednek -  döbbent rá, hogy felmenői az Inkvizíció által kikeresztelkedésre kényszerített szefárd zsidók voltak, akik Kolumbusz Kristóf 1502-es utolsó útjával az Újvilágban száműzött 50 „converso” család egyikét alkották. A Carvajalok nyomát megtalálta egy mexikói archívumban is, az Inkvizíció iratai között, amelyben „leplezték”, hogy a család tagjai titokban megőrizték hitüket. A végső bizonyítékot az apja és egy 16. század eleji ős DNS-ének összehasonlítása, valamint nagyanyjának egy levele adta Doreen-nak. Kutatásának és identitása megtalálásának történetét riportregényben írta meg A feledés  folyója (The Forgetting  River) címmel.

„Esténként, dolgozószobám kényelmes karosszékében ülve, egy iPad-al, egy telefonnal, és egy notebook-kal felszerelkezve dolgoztam. Az volt a feladatom, hogy kiderítsem, tudok-e kapcsolatot teremteni olyan zsidó családokkal, rokonokkal és másokkal, akiket a II világháború idején megfosztottak képzőművészeti kincseiktől.

Nincs művészettörténeti tudományos fokozatom, vagy különleges és részletes ismereteim a holokausztról. Jártasságom a családtörténetben egy amatőré, aki a családját a XV századi Spanyolországból származtatja  De mint riportert kíváncsivá tettek azok a nehézségek, amelyekkel a francia hatóságok szembekerültek, amikor megkísérelték megtalálni több mint 2000, gazdátlan, a háború idején ellopott, vagy homályos körülmények között eladott, és jelenleg a francia múzeumokban őrzött művészeti alkotás örököseit. Az elmúlt hatvan év során a franciák 80, úgynevezett „árva” művészi alkotást juttattak vissza tulajdonosaiknak. A többit, amelyek között számos remekmű van, a francia múzeumok őrzik, egészen addig, amíg meg nem találják a jogos örökösöket. A kritikusok azt mondják, hogy az örökösök megtalálása a meg növekedett online származási források és a közösségi média kiszélesedése ellenére nehézkes és nem hatékony. Ezért határoztam el, hogy megkísérlem, nyomára bukkanok-e valamely alkotás tulajdonosának. Mint a francia kormánynak, nekem is hátrányt jelentett az a tény, hogy sok család azt sem tudta, hogy mi veszett el. A háború zűrzavarában és az idő múlásával a családok elveszítették vagyonuk nyomait, a rokonaik meghaltak, sorsaik és dokumentumaik eltűntek.

Gustav Courbet nagyméretű festménye az Orsay Múzeum impresszionista szekciójának falán függ. Habár úgy kezelik, mint „árvát” senki sem jelentkezett, hogy igényt tartson rá. Mostanáig.

A festmény a normandiai Étretat mészkő szikláit ábrázolja egy viharos  nyári napon, és poszterként látható a kormány honlapján, amely kiállítja és katalogizálja az elárvult képeket. Két hétbe került, amíg sikerült megtalálnom a feltételezett tulajdonosok egyikét, egy Oroszországból emigrált zsidó nő és férje egy rokonát, akik, mielőtt letartóztatták és Auschwitzba deportálták őket, megbízták Courbet-t, hogy eladás céljából fesse meg a képet. Azóta kapcsolatba léptem a rokonnal, tájékoztattam őt arról, hogy mit találtam, és be is nyújtotta igényét a képre.

Ezt követően elkezdtem tanulmányozni más árva festményeket. Két alkotásnak a lehetséges örököseit hosszabb ideig tartott megtalálni. Az egyik Hermann Göring által zsákmányolt gyűjteményből származik, egy Albrecht Dürer krétarajz. Valaha a francia ellenálló Gabrielle Tuffier tulajdonában volt, akit a Gestapo egy észak-franciaországi kastélyból sugárzott illegális rádióüzenetek miatt tartóztatott le és deportált 1943-ban.

Bátyjának, Nemours-nak Rubens Krisztus a kereszten című  aranyozott szárnyas oltárképe volt a birtokában. Franciaország náci megszállása idején nyilvánvalóan kényszerből adták el, majd a háború után az ausztriai Linzben találták meg ahol egy Hitler által tervezett kiállításra szánták. Amikor megtaláltam Nemours Tuffier unokáját, Roland Nemours Tuffiert Párizs egyik külvárosában és elmondtam neki, hogy a kép jelenleg a Louvre egyik második emeleti termének falán függ, meglepetve mondta, nem tudta, hogy a kép a rokonaié volt.

Hogy őszinte legyek, kaptam segítséget Gilad Japhet személyében, aki a MyHeritage.com családfakutató honlap igazgatója. Amikor zavarba jöttem családtörténeteket, névváltozásokat, helyesírási hibákat, vagy téves éveket illetően, ő mindig rutinosan kisegített.

Valójában semmi varázslatos nem volt abban, amit tettünk. Online-on kutattunk családfák, és auschwitz-i emlékek után, Izraelben tanulmányoztuk a holokauszt áldozatainak digitális adatbankját és a francia Biblioteque Nationale fotó katalógusát. A műalkotások francia állami katalógusa adta meg a kiinduláshoz a nyomokat a 40-es évek festményei történetének rövid összefoglalójával

1950 óta a franciák megkíséreltek kapcsolatot teremteni az alkotások és a tulajdonosok között. 1996-ban sok elveszett alkotással kapcsolatos információ került fel az online-ra, és 2004ben sokkal részletesebb leltár készült. 2008-ban Franciaország szponzorált Izraelben, egy, 53 „árva” alkotásból álló kiállítást.

Válaszul arra a bírálatra, hogy a franciák túl sokáig vártak a műkincsek tulajdonosainak felkutatásával Aurélie Filippetti kulturális miniszter januárban bejelentette, hogy három alkotást, amelyeknek az örököseit megtalálták, rövidesen visszajuttatnak tulajdonosaiknak. Hozzátette, hogy tovább folytatják a kutatást, és „úgy tűnik, hogy lehetséges 20 műtárgy eredetét azonosítani, még ha ezek a nyomok csak munkahipotézisek is” A Minisztérium szerint azonban ezek között nem szerepel Courbet tengerparti tájképe, amelynek valószínű örököse Sylvie Tafani, akit a múlt év őszén találtam meg. Tafani unokahúga Marc Wolfsonnak, aki szerepel a franciák listáján, mint egykori tulajdonos. Wolfson és felesége Ernestine Davidoff Oroszországból emigrált elit körök tagjai voltak a párizsi pezsgő művészvilágban, amikor a németek megszállták Párizst is..

A zsidók közül sokan, akik attól féltek, hogy tulajdonaikat elkobozzák, a zűrzavarban nyomott áron eladták a műkincseiket. Wolfson rábízta a Courbet festményt 1941-ben egy műkereskedőre, aki azt 350 000 frankért eladta a német Folkswang Múzeumnak, ahol később megtalálták. Wolfsont és feleségét 1942 júliusában tartóztatták le és deportálták Auschwitzba, ahol néhány héttel később meghaltak.

Silvie Tafani, akit Japhet segítségével találtam meg, semmit nem tudott a Courbet-festményről. Az anyja, akit a család gyermekként rejtegetett a nácik elől, megmenekült a deportálástól. „Anyám annyira félt, hogy később a gyermekeit protestánsnak kereszteltette. 15 éves koromban tudtam meg, hogy zsidók voltunk. Kerültem, hogy kérdéseket tegyek fel, mert azonnal sírni kezdett.”

A Rubens-triptichon és más festmények örököseinek megtalálása, hasonló módon történt. A francia nyilvántartások szerint a képet valószínűleg 1941-ben, „N. Tuffier” az ismert francia sebészorvos, Theodore Tuffier fia adta el, aki apjától örökölte azt. Egy online gyászjelentés és a családfa vezetett rá arra, hogy Nemours Tuffier-ről van szó, akinek volt egy Gabrielle nevű huga és az ő leszármazottai éltek Párizshoz közel. Az online kutatás elvezetett az 52 éves Roland Nemours Tuffier-hez, aki elmondta, hogy unokatestvérével jelenleg készítik elő igény bejelentésűket a képre és nagyon boldogok voltak, amikor megtudták, hogy ők lehetséges örökösök is. „De miért nem tettek semmit, hogy megtalálják a jogos örökösöket? – tette fel a kérdést -  Élő emberek vagyunk. Miért nem követték a születési anyakönyvi kivonatokat?”. Amint Tuffier megtudta, hogy mit keresnek, előkeresett egy családi nyilvántartást az általuk valaha birtokolt műkincsekről, amelynek a másolatát átadtat nekem, s azon rajta volt a Rubens és a Dürer krétarajz is. Elmondta, hogy az unokatestvére emlékezett arra, a családi beszélgetésre, ahol azt mondták, hogy egy sor műkincs elveszett a tűzben. A szövetségesek nyilvántartásai valóban kimutatták, hogy német katonák elkoboztak több festményt a Tuffier-ek kastélyából, - ahol Gabrielle és mások rejtőzködtek - mielőtt felgyújtották.   A család nem tudta, hogy volt-e olyan festmény, amely megmenekült a tűzből.

Filipetti asszony kulturális miniszter egy vele készített interjúban elmondta nekem, hogy a franciák nem késleltetik, hanem fel akarják gyorsítani az örökösök felkutatását. 15 múzeumban az új kurátorokat arra is külön felkészítik, hogy kutassák fel az árva műkincsek történetét. Amikor saját kutatásaimra hivatkoztam, kijelentette, hogy az állami kutatás sokkal bonyolultabb, mint az egyéni, mivel nekik meg kell győződniük minden egyes potenciális örökös jogállásáról és nem csak egyről vagy kettőről.

Az igazat megvallva sok kutatás sokkal nehezebb volt, mint vártam. Sok olyan festmény volt, amelyekről semmi nyom nem szerepelt a francia nyilvántartásban Sőt, volt hogy kudarcot is vallottam. Többször előfordult, hogy tévedésnek bizonyultak azok a családok, amelyeket találtam, találkoztam  olyanokkal is, akiket nem érdekelt, hogy valóban örökösei-e egy műkincsnek. M. Japhet segítőm és társam a kutatásban azonban akkor is lelkes maradt, amikor tévedtem, és azt mondta: ”Amire szükséged van, az sok kíváncsiság, egy kis értelem és  valamelyest szerencse.”