Megyek hazafelé az utcán este, horgolt sapkámmal a fejemen. Elém áll egy fickó, és származásom után érdeklődik. Megmondom neki. Meg akar ütni, de mindig egy lépéssel hátrébb megyek és ebből a pozícióból én ütöm meg. Egyre dühösebb, egyre jobban ordít, de képtelen megütni. Végül haverjait hívja, de addigra én már ajtón belül vagyok.
Hitsorosaim készülődnek. Innen most már végleg el kell menni. Csak a legfontosabb dolgokat szedik össze az alagsori lakásban. Én nem tudom, mi a legfontosabb, éppen ezért inkább nem veszek magamhoz semmit. Ahová megyek, ott úgy is megtalálok majd mindent, költöztem már eleget.
Ahogy indulunk felfelé a lépcsőn, berúgja a kaput a támadóm és több társa. „Itt élnetek, halnotok kell” – üvölti, a mondat második felét sokkal hangosabban. Mellettem egy fiú nagy konyhakést vesz elő, a többiek is kést rántanak. „Most pedig velünk jöttök!” – kiált rájuk a fiú, és a hangoskodók meghunyászkodva állnak be a sorba.
Elindulunk. Van, aki vonatra ül, van, aki buszra. Én egy különös repülőre szállok, amelynek nyitottak az oldalai. Velem van a zenész, aki Varsóban elveszett, de most együtt fújunk egy régi dalt szájharmonikán. A következő pillanatban már valamennyien hajón vagyunk, egy csodálatos tengerpart közelében, ahol a hajó vörös, sokarcú sziklák között siklik ki a gyönyörű kék nyílt tengerre. Végre szabadok vagyunk!
Megérkezünk. Már messziről látszik egy fenséges palota, amely a mi parlamentünkre emlékeztet. Az épület elé éppen egy három árbocos vitorlást vontatnak be derékig vízben gázoló emberek. Támadóinkat ismerjük fel bennük.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
