Írolvasgondol

Névjegyzékek tucatjába vettek fel. Olyankor, amikor ez nekik érdekük. Amint nekem kellene adniuk valamit, máris érvénytelen minden regisztrációm. Ha mégis, biztosan akad valami kizáró ok, ha más nem, a Facebook-kommentjeim. Ki fizeti meg a hiú ábrándokat, és főleg az ellopott időt?

Új szomszédokat kapunk, de nem az emeleti lakásokba költöznek, hanem azokba a közös helyiségekbe, amelyek körül évek óta viták folynak. Igaz, hogy alig férnek be a kis sufnikba, de valamennyiről váltig állítják, hogy az övék. Amikor bemegyek az egyikbe, és átmászok férfiakon, nőkön, mosógépeken és tűzhelyeken, engem sem akarnak kiengedni.  Nagy nehezen kiengednek, én pedig menekülök, úgy, hogy még egy telefon sincs nálam. Egy nemrég megnyílt múzeumba igyekszem, de az épület előtt egy bőrdzsekis, apró termetű szemüveges lány állít meg, régi tanítványomnak mondja magát és minden átmenet nélkül szája a számra tapad. Próbálok tőle megszabadulni, magyarázom neki, hogy nekem van egy imádott feleségem és különben is, a fiaim is idősebbek nála, tehát semmi esélye, de nem tágít: „Ne törődj semmilyen idővel” – suttogja, majd újra minden átmenet nélkül magamra hagy.

Életem szerint a fiúknak különleges lelki kapcsolatuk lehet a gitárral, mert amint meghallanak egy jó gitárszólót, egyből elkezdenek hangszer nélkül is pengetni. Erre én történelmi-társadalmi-filozófiai fejtegetésbe kezdek, hogy a rock and roll születése óta a gitár a fiúk számára alapélmény, hiszen milliók szeretnének a mai napig rock-muzsikusokká válni és a gitár sokak számára hozzáférhető, és viszonylag könnyen megtanulható hangszer. Vajon miért kevés a lány a rock-zenében, még kevesebb a nagy gitárnyűvő? – teszi fel Szerelmem újabb kérdését. Ez már csak így alakult ki a férfiközpontú társadalomban – felelem. A gitár fallikus szimbóluma csak később jut eszembe. Nem is szólva a gitártestű nőkről, lásd még Egy szöszi szerelme…

Az Üllői út belvárosi szakaszán egy kamasz fiú akar tőlünk néhány forintot kérni ételre. Nem adunk. Nemcsak hogy túl jól öltözött, hanem a tekintete is hamis. Majdnem zavarodott. Lehet, hogy néhány forinttal tovább löknénk a lejtőn.

„All-in-one” gyakornokot keresnek. Magyarul lótifutit, régiesen slapajt. A lényeg ugyanaz: mindent rá lehet sózni és egy fillérbe se kerül.

A legmagasabb magyar színészről álmodtam, aki 25 éve halt meg. A közelünkben lakott, egy azóta régen bezárt étteremben gyakori magányos vendég volt. A Tragédia Falanszterének vezetőjeként, később a Háromgarasos opera Tigris Brownjaként láttam a színpadon, de énekmesterként is remekül ripacskodott az Úrhatnám polgárban. Ő szinkronizálta az idióta Ellenőrt A buszon című elmebeteg angol sorozatban. Elmulasztottam odamenni hozzá, legalább egy autogramot kérni. Azt mondják, a szíve vitte el 57 évesen. Miközben róla álmodtam, olyan érzésem volt, mintha kihordtam volna egy enyhe infarktust 57 és fél évesen.

Békebeli, negédes öreg dámák dédelgetnek ehetetlenül édes, békebeli cukorkákkal. Én pedig békebeli, negédes kiselőadást tartok e cukorkák születéséről, hagyományaikról, miközben a dámákról lassan lehullik minden szépítő por.

Munkaszolgálatos behívót kapok. Ahelyett, hogy menekülnék, felhívom a Színészkirályt, akinek reményeim szerint jó kapcsolatai vannak az illetékesekkel, ő pedig bíztat, hogy csak menjek el nyugodtan a gyülekezőre, hivatkozzak rá, és rögtön hazaengednek. El is megyek és rá hivatkozom, a parancsnok meg is engedi, hogy telefonáljak. A Színészkirály azonban idegösszeomlást kapott, éppen azért, mert sem nekem, sem másnak nem tud segíteni, őt is csak hitegették. Csak állok döbbenten a telefonnal, és hallgatom a Meggyilkolt Költő noteszából mond verseket, a halálfélelem teljes átélésével. Mikor azonban leteszem a telefont, hogy reményvesztetten visszamenjek a gyülekezőhelyre, látom, hogy már mindenki elment és ott hagytak egyedül. Tehát a Színészkirály mégis megmentett, talán akaratán kívül.

Az emberi jogi harcos férfi találkozik egy világszép fekete forradalmárnővel, aki megjárta a földkerekség legsötétebb börtöneit, és megígéri neki, elárulja a túlélés titkát. Egy kínzókamrának átalakított pincébe hívja őt, és arra kéri a férfit, hogy tűzoltófecskendővel célozza meg az ő mesés meztelen testének legérzékenyebb pontjait. A férfi félti a nőt, miközben viaskodik saját, rejtett szadista énjével, a nő viszont követeli, hogy legyen ő a kínvallatója, hogy megmutassa saját erejét. A férfi végül az ébredésbe menekül, mert sem a nő szépségének, sem démonainak nem képes ellenállni.

Gesztenyés süteményt sütünk életemmel, megcsap a rum illata és beleborzadok. Pedig jó 40 évvel ezelőtt a „portorikói rumnak” mondott vörös ital volt a kedvencem, minden koncert előtt bedobtam legalább egy decit. Ma már meg sem tudnám inni – igaz, nem is koncertezem. Utoljára 14 évvel ezelőtt játszottam színpadon, mielőtt akkori zenekarunk elkötelezte magát a lakodalmas rock mellett, hogy meggazdagodjon. Nem gazdagodtak meg, én viszont megúsztam az érzést, hogy utálnom kelljen, amit játszom.

Koncerten voltunk egyik este a meghitt hangulatú, közeli körben. Jó napunk volt, jónak ígérkezett az este is. Hamar telt ház lett, már jóval kezdés előtt, mi is időben elfoglaltuk a helyünket, a korábbi tapasztalatok miatt. Egyszer csak úgy éreztem, hogy az ilyenkor szokás, részleteiben kivehetetlen embermoraj egyre növeli bennem a feszültséget, és idegeim a pattanás szélére jutnak. Aztán elkezdődött a zene, és az első darab atonalitása is szokatlanul fájt, pedig hozzáedződtem már ennél durvább hangokhoz is. Hosszú percek és egy romantikus, már-már altatóan andalító kamaradarab kellett ahhoz, hogy visszatérjen lelkembe a béke. Sosem éltem át hasonló zűrzavart és okára még másnap sem jöttem rá.

Nekem jut az a megtisztelő feladat, hogy köszöntsem századik születésnapján Iszur Danilovics Vincent van Nedlandspartacust, akit zavarban lévő ünneplők vesznek körül, de senki nem meri elkezdeni, mert félnek, hogy valami oda nem illőt mondanak. Én viszont a régi barátságra hivatkozva köszöntöm őt egy aranyba kötött Nemo kapitány-kiadással, amit meghatottan átvesz. Akkor veszem észre, hogy olyan ruhában van, ahogyan Verne illusztrátora megrajzolta 150 évvel ezelőtt.

Felfedezünk egy új fagylaltozót, és mivel kíváncsiak vagyunk az új ízekre, mindegyikből kérünk egy adagot. Csak ekkor derül ki, hogy mindegyik fagylalt-tölcsér egy literes, a töltelék legalább fél liter, és mindegyikhez még egy azonosítatlan löttyöt is felszolgálnak, amit kötelező meginni. Inkább elmenekülünk, veszni hagyjuk a pénzünket…

Anyám darabokra tör egy szépen megformázott süteményt, mert egészségtelennek találja. Egy medencében, amelyben csupán derékig ér a víz, óriás polipok úsznak és velem akarnak harcolni, de én fürgébb vagyok, mint ők és kitérek csápjaik elől.