„Isten azt az ajándékot adta a zsidóknak, hogy olyan kérdéseket tudjanak feltenni, amelyekre nincs válasz. És a zsidók találták ki azt a mondatot, hogy „másrészt viszont” – hangzik el Martin Sherman Rose című monodrámájában, néhány perccel a kezdés után.

Ez a kulcs.

Aki ezt nem érti, vagy akinek ez a két gondolat elsikkad, az nem érti meg a darabot.

És azt sem, hogy mit jelent zsidónak lenni a 20. század első felétől napjainkig. Úgy általában.

Vannak, akik halkan, vagy hangosabban felnevetnek ezeken a gondolatokon. Nem utoljára Vári Éva előadásán. Pedig Rose élete aligha mondható komédiának. Egyik süvét üli a másik után halottaiért. Mégis van abban valami sötéten kacagtató, hogy egy fiatal lány egy hónap alatt éli át első menstruációját és első pogromját. Hogy apját, aki éveken át nem csinál mást, csak haldoklik, miközben anyja, „egy szent asszony” majd belehal abba, hogy a családot eltartsa, végül egy rádőlt szekrény öli meg, amelyben a gyógyszereit tartotta. Hogy Rose nem tudja, hogy amit mesél, azt tényleg úgy élte-e át, vagy csupán a Hegedűs a háztetőnben, az Exodusban vagy a Waterloo Bridge-ben látta. Hogy először a varsói gettóban élnek tizenketten egy szobában, aztán egy amerikai hippi kommunában. Hogy egy indiai asrám gurujáról kiderül, hogy valahol Itzhak Goldsteinnek hívták, hogy egy arizonai vadnyugati giccsbolt tulajdonosa nem más, mint az ő egykori félszemű „cigány” férje, akit negyven évvel korábban elveszített a gettóban. Hogy Izraelben élő, állandóan csak a „jövőbe” tekintő fia, aki közli anyjával, hogy ő már nem jiddisül, hanem héberül beszélnek, megkérdezi tőle: „Anya, mesüge vagy?” Amikor rádöbben, hogy még tud nevetni, amikor hahotázik egyet az amerikai matróz, későbbi férje kétbalkezességén. Miért is ne? – hiszen Kafkán is nevetünk, Örkényről már nem is beszélve.

És azok a megválaszolatlan kérdések. Miért nem maradt otthon, a kozák által feldúlt kisvárosban? Miért kellett neki Varsóba mennie? Mit keresett ő a háború után Németországban, mit keres ő Amerikában, és végül, és legfőképpen mit keres ő Érec Iszráelben, ami után vágyakoztak a varsói csatornában, amelynek földjét ő is megcsókolta, amikor először partra szállt, de ahol ugyanúgy nem tudott gyökeret verni, mint ahogy másutt sem, és ahol sok-sok évvel később az ő unokája lő le egy arab kislányt egy „balparti” telepen kirobbant zavargásban, ahogy egykor a gettóban az ő kislányát lőtték le? És a legfőbb kérdések: hogyan lehet mindezt túlélni, halált, számkivetettséget, a múlt és a jelen örök harcát, az újra meg újra szétszakadó családot, hogyan lehet és miért kell állandóan újrakezdeni?

Láttunk sok-sok mozifilmet, sok-sok dokumentumfilmet, tv-híradót, olvastunk sok-sok könyvet, regényt, visszaemlékezést, jegyzőkönyvet, hírügynökségi jelentést. Tehát ismerjük e történeteket. Mégis, ahogyan Vári Éva szájából, élő szóval mindez elhangzik, az az igazi döbbenet. Nem egy színészt hallunk, hanem egy Túlélőt, akinek a Holokauszt csak egy volt a folyamatos túlélési gyakorlatai közül. Aki itt és most egy sors, „a” sors részeseivé tesz minket, amelyben az isteni áldás és az isteni átok közötti csak egy hajszálvékony mezsgye húzódik. Vagy még az sem.

Hogy aztán, amikor a hirtelen támadt csend, majd a percekig zúgó vastaps után kimegyünk a friss levegőre, és némán sétálunk az estében, a zsinagóga és a plébániatemplom között, miközben az égen egy fekete felhő-szörnyeteg leharapni készül egy felhőfejet, mi is feltehessük magunknak a megválaszolhatatlan kérdéseket. Életről és végzetről, hitről és hitetlenségről, kitérésről és betérésről, ragaszkodásról és elengedésről, befogadásról és kirekesztésről. És amikor már-már eljutunk a válaszhoz, ott dörömböl agyunk ajtaján a „másrészt viszont”…

(Martin Sherman: Rose – Vári Éva előadásában. Óbudai Társaskör, 2014. május 26).