Írolvasgondol

Emlékeznek Tónira, az osztrák cseregyerekre, aki szállodai boy volt a Címzett ismeretlenben? Neki volt egy notesza, és akit ő oda beírt, annak jaj volt. Nekünk nincsen ilyen noteszunk, az agyunkban tartjuk azokat, akiket ki kell iktatni életünkből, és aztán ha megtörténik az archiválás, az illető a feledés homályába merül.

Így járt most a piacon az a palóc öregasszony, aki éveken át a biobanya nevet viselte. Valamikor örömmel jártunk hozzá, még el is beszélgettünk vele a biokertészet előnyeiről, az egészséges táplálkozásról, valóban szép, minőségi áruja volt, és az elsők között árult ritka zöldfűszereket, csicsókát és hasonló finomságokat. Különleges mézei voltak, mind az akácmézet, mind a fenyőmézet csak nála vettük. Mindkettő isteni ízű, remek, sűrű állagú volt és ráadásul megfizethető.

Aztán a biobanya kezdett elszemtelenedni. Állandóan panaszkodott, hogy rossz a termés, ennek ürügyén egyre drágább lett, és a színvonala is esésnek indult. Már akkor gyanús volt, amikor egyszer nála volt a legdrágább dió a piacon, de mivel aznap éppen csak neki volt és sürgősen kellett, vettünk tőle – dupla áron, mivel a fele szemét volt. Akkor már elkezdtük kerülni, de a fenyőmézét még mindig nem tudtuk otthagyni. Aztán egyszer csak vettünk egy olyan fenyőmézet, ami nemhogy nem ikrásodott be, ahogy egy igazi jó méztől ez elvárható, ha hosszabban áll, hanem egyre hígabb lett.

A minap végleg betelt a pohár: néhány szál lestyánt akartunk nála venni, mire kiderült, hogy három szálat ad 300 forintért. Miután ezt kicsit túlzásnak éreztük, köszöntük, nem kértük. Mire a biobanya odafordult egy másik vevőjéhez: „Látja, milyen vevőim vannak? Ezek ilyenek…”

Nem tudjuk, milyenek az ilyenek, kik az ilyenek. De most már nem is fogjuk megtudni. Tőle biztosan nem.