Írolvasgondol

„Rakjátok fel a lemezeimet, akkor is, amikor már nem leszek.” A gyermekkorától a gettóban az első gitárig és az utolsó rendkívüli jam-sessionig, naplókon, találkozókon, interjúkon keresztül meséli el Jimi Hendrix nagyon rövid életét. Ez a Nulláról indulva (Starting At Zero) című könyv.

Szóljanak mindenkinél hitelesebben Jimi saját szavai.

„Az iskolában egy csomó verset írtam és ez boldoggá tett. A verseim főleg virágokról, a természetről és tunikát viselő emberekről szóltak. Színész vagy festő akartam lenni. Szerettem más planéták tájképeit festeni. Nyári délután a Vénuszon.. ilyesmi. Az űrutazások elképzelése mindennél jobban lelkesített. A tanárnő általában azt kérte tőlünk, hogy fessünk három tájképet. Én absztrakt dolgokat csináltam. Olyan “ Alkony a Marson” típusuakat Ő ilyenkor megkérdezte: “Hogy érzed magad?” És belőlem valami zavaros válasz jött ki: “ Hát, attól függ, hogyan érzik magukat az emberek a Marson.” Nem bírtam már azt ismételgetni,hogy “jól, köszönöm.”

Az iskolát hamar otthagytam. Apám azt mondta, munkát kellene találnom. Így tettem pár hétig. Neki dolgoztam. Mésszel és kövekkel tele zsákokat cipeltem reggeltől estig. Nem fizetett érte. Ezért elkezdtem a többi gyerekkel mászkálni. Előfordult, hogy egy rendőrt vettünk célba és egy félórával később elszabadult a pokol. Néha börtön lett a vége,ahol azonban jókat ettünk.

Seattle-ben, Washington államban születtem 1942 november 27-én, akkor voltam nulla éves. Apám nagyon szigorú volt, helyén volt az esze. Anyám szerette puccba vágni magát és szórakozni.

Az első hangszerem egy szájharmonika volt. Azt hiszem, négyéves koromban kaptam. Majd egy hegedű következett. A húros hangszerek és a zongora mindig a gyengéim voltak. Olyan hangszer után vágytam, amit haza lehet vinni, nem mintha a zongorát haza lehetne vinni. Így elkezdtem belemélyedni a gitárokba. Mintha minden házban lett volna egy,letámasztva valahova. Egy este apám egyik barátja részeg volt és eladta nekem az övét öt dollárért. Tizennégy- tizenöt éves koromban kezdtem rajta játszani. Az udvarban zenéltem és a gyerekek odajöttek hallgatni. Azt mondták, jól játszom. Aztán félretettem, de amikor meghallottam Chuck Berry-t játszani, szenvedélyem újra fellángolt.

Az első szerződésem a Nemzeti Gárdában volt. Fejenként 35 centet és három hamburgert kaptunk. Kezdetben nagyon nehéz volt. Nem ismertem többet három dalnál és amikor eljött a pillanat, hogy fel kell menni az emelvényre, betojtam. A klasszikus helyzet, ami elbátortalanítja az embert: hallgatod a többi bandát

és az ő gitárosaik mindig sokkal jobbaknak tűnnek, mint amilyen te vagy. Ennél a pontnál a többség bedobja a törölközőt,d e ki kell tartani. Keményen ki kell tartani, ennyi.”

Miért zenélek a fogaimmal?

„Miután nem nagyon törtem magam,voltak hapsik, akik arról próbáltak meggyőzni, hogy a fejemben gitározzak. Én azt válaszoltam:”Kinek van kedve ilyen hülyeségekhez?”Igaz, amikor a közönség előtt játszol,amelynek sohasem elég, előbb-utóbb unalmasnak tartod magad. Az ötlet,hogy foggal gitározzak Tennessee-ben jött. Ott lent vagy foggal zenélsz, vagy lőnek. Rengeteg törött fog volt az egész színpadon. Ha foggal zenélsz, tudnod kell, mit csinálsz,különben kellemetlenné válik a dolog. Sokak számára,amit a gitárral művelek, az közönséges. Nem értek egyet. Talán erotikus. De melyik jó ritmusú zene, nemde? A zene a kifejezésnek olyan intim formája,amely felidézi a szexet. Mi a rossz ebben? Ez. valóban annyira obszcén? Obszcénebb, mint bármelyik erotikus reklám, amely az újságokban, vagy a televízióban megjelenik?

Rossz embernek látszom?

„Tudod, mi az igazi probléma? Nem vagyok képes egyenesen belenézni a kamerába és mosolyogni, ha nincs hozzá kedvem. Nem tehetek róla, képtelen vagyok. Ez olyan, mintha parancsra kellene boldognak lenni. Így a fotósok mindig megpróbálnak rosszként mutatni. Ezért váltam egy szörnyfélévé. Hogy őszinte legyek, nem értem, miért akarnak az emberek mindenáron olyannak látni,mint egy horrorfilm főszereplőjét. Ha kannibál kinézetem volna, el lennének ragadtatva. A New York-i taxisok megálltak mellettem, rám néztek és gyorsan tovább mentek. Vannak emberek, akik azt szeretnék, ha homologizált lennénk. Én sohasem leszek ilyen. Miért kellene egy taxishoz hasonlítanom?

Amíg nem derült ki,hogy az angolok értékelik a zenémet, Amerikában teljesen ismeretlen voltam. Most viszont a Village mulatóiban úgy fogadnak bennünket, mint istenségeket. Nem teszek semmi különöset, és a Life meg a Time hirtelen mégis elkezdett írni rólam. Ugyanazokról az emberekről van szó, akik korábban kigúnyoltak. Most már nem Jimi, az ostoba, hanem Mister Hendrix vagyok. Kielemeznek, dossziéval jelennek meg a pszichológusoknál, próbálják

megérteni, mi folyik az ereimben. Különböző világokban élünk. Az enyém? Éhség, a társadalom legalja, fajgyűlölet, egy hely, ahol az egyedüli boldogságod az, amit a kezedben tarthatsz.”

Az Elveszett akkord

Az összetört gitár-szám véletlenül kezdődött. Koppenhágában zenéltem, minden nagyszerűen ment. Miután eldobtam a gitáromat a színpadon, utána ugrottam,de amikor felvettem egy nagy repedést találtam rajta. Ekkor elvesztettem a türelmemet és darabokra törtem az átkozott hangszert. A közönség őrjöngött, úgy tűnt, mintha végre megtaláltam volna “ az elveszett akkordot’, vagy ilyesmit. Aztán valahányszor ott volt a sajtó, vagy úgy tartotta a kedvem, újra eljátszottam ezt a kis jelenetet. Ez egy hirtelen vágy az abszolút szabadon cselekvésre, vagyis, amit tennél,ha a szüleid nem látnák Nem vagyok egy erőszakos alak,de ma már ezt gondolják rólam az emberek. Eltörsz három-négy gitárt és az emberek arra következtetnek,hogy mást sem csinálsz . Pedig ez csak akkor történik meg, ha kedvem van hozzá. A frusztráció a maximumán van, a zene egyre hangosabb és hirtelen crash, bang, emelkedik a füst. Vannak estek, amikor minden rosszul sikerül és akkor, ha összetörünk valamit, ez azért van, mert a hangszer, amelyet mélyen szeretünk, nem működik úgy, ahogy kellene. Nem válaszol, ezért kedved támad megölni.”

Higgy önmagadban

Az élethez mentális derűre van szükség, amit mindnyájan önmagunkban kell keresnünk. Bízni kell magunkban. Azt gondolom, bizonyos értelemben az istenhitnek is ez a lényege. Ha létezik Isten és ő teremtett bennünket, benne hiszünk, ha önmagunkban hiszünk. És ha Istent kezded hordani magadban, az ő részévé válsz. Ez nem azt jelenti,hogy hiszünk a Paradicsomban vagy a Pokolban, hanem azt,hogy a vallás az, ami vagy és amit teszel. Amikor felmegyek a színpadra és énekelek,ez az egész életem. A vallásom. Én vagyok az Elektromos Vallás.”

Előre kell menni egy lépéssel

Azt kérték tőlem,hogy csináljak egy jótékonysági koncertet a Fekete Párducoknak. Bármennyire is megtisztelő ez, még nem csináltunk ilyent. Az USA-ban mindig állásfoglalásra kényszerülsz, legyél lázadó vagy Frank Sinatra-típus. Amikor fiatal voltam, dühvel tele protest dalokat írtam. Ma már nem teszem, mert vannak olyan politikai kérdések, amelyektől inkább távol tartom magam.

Mielőtt bármit mondok, érintettnek kell éreznem magamat. És nem érzem magam érintettnek. Sőt, ma zavarodottan érzem magam,

elszakadtnak a dolgok csaknem egészétől. Sajnálom a kisebbségeket, de egyiknél sem érzem, hogy odatartoznék. Én annak a pártján állok, akit hátrány ér, de nem célom meggyőzni arról, hogy ezt vagy azt tegye.

Nem faji perspektívából nézem a dolgokat. Nem feketékre és fehérekre gondolok. Azt nézem,hogy mi az új és mi a régi. Nem akarom letagadni a kapcsolatomat a Fekete Párducokkal, részének érzem magam annak, amit csinálnak.

Szükség van a cselekvésre. A derűt és az életfeltételeket illetően mi vagyunk azok,akiknek a legrosszabb. De nem vagyok a gerilla mellett, a Molotov-koktélok vagy a kirakatok betörése mellett. Ez haszontalan. Főként, ha a Saját negyededben csinálod. Nem gyűlölöm a többi embert,mert ez az én utam fényében olyan lenne,mintha egy lépést hátra tennék. Feltétlenül szükség van a fájdalomban való osztozásra, meg kell érteni,hogy melyik rész veszett el, szélesíteni kell a perspektívát. Egyetemes dimenziót adni a gondolatoknak nagyszerű dolog.

Nem tudom, megérem-e a 28-at.

Amikor úgy érzem, hogy nem tudok már többet adni zenei téren,megtalálhatatlan leszek. Ha nem lesz feleségem és gyerekem, eltűnök a Föld felszínéről. Miután nem tudok semmit sem kommunikálni a zenén keresztül, nem lesz semmi, ami megérné, hogy éljek. Nem tudom, hogy eljutok-e a 28-ik évhez,de az utóbbi háromban csodálatos dolgok történtek velem.

A világ nem tartozik nekem semmivel

A test hasznos fizikai eszköz arra, hogy sok probléma nélkül eljuss egyik helyről a másikrai. Feltétel,hogy erős idegeid legyenek, hogy megértsd, hogyan tudsz felkészülni a legjobban a jövendő világra, mert létezik egy ilyen. Remélem, tetszeni fog nektek. Halálomkor lesz egy jam,erre megesküdhetsz. Azt akarom, hogy mindenki beleadja a maximumot és táncoljon. Ismerve magamat, még bajba kerülök a saját temetésemen. A hangerő nagy lesz és a mi zenénk fog szólni. Nem akarok Beatles-dalokat,de Eddie Cochrantól néhányat és sok bluest. Roland Kirk biztosan eljön és mindent megteszek azért, hogy ne hiányozzon Miles Davis sem, feltéve, hogy kedve lesz erre járni. Ilyen dologért csaknem megérné meghalni. Rakjátok fel a lemezeimet akkor is, ha már nem leszek.