Írolvasgondol

Hódmezővásárhely, valamikor 1979 nyara, egy házibuli utáni reggel. Az egyik cimbora feltesz egy számomra ismeretlen lemezt, amelynek gitárhangja és könnyed, ám határozott ritmusai nagyon ismerősek és mégsem azok. Mintha a tíz évvel korábbi óriási kedvenc, a Creedence szólna, de hiányzik az a nyers, erőteljes hang, helyette inkább valamiféle kicsit Dylan-szerű motyogás, énekbeszéd. Ez volt az első találkozásom a Dire Straits-szel.

Végszükség, ha minden kötél szakad – valahogy így lehetne fordítani a banda nevét, amely minden előrejelzést meghazudtolva robbant be a brit rock-világba. Nem mondhatnánk, hogy a glasgow-i születésű, ám magyar, miskolci ősökre visszatekintő Knopfler-fivérek (akiknek hungaricumát mi többet emlegetjük, mint ők maguk) bármilyen divattrendet követtek volna. Igaz, hogy akkortájt nagy becsülete volt a gitárnak, csakhogy a punkok, kevés kivétellel, inkább csak püfölték a hangszert, a progresszívek pedig pedig, mintegy ellenkező végletként, úgy belebonyolódtak futamaikba, hogy azoknak már nem sok közük volt a rock eredeti lendületéhez, feelingjéhez. Egy harmadik irányzat pedig a hangzásokban, az elektronikai trükkökben élte ki magát. Mark Knopfler viszont visszaadta a tiszta, szépen csengő húrok becsületét, szinte teljesen sutba dobta a nagy karriert befutott torzítókat, és egyúttal új értelmet adott a szólóknak is: nem tölteléknek használta őket, hanem komoly dramaturgiai funkciót kaptak az egyes dalok építkezése során. Zenéjében megtaláljuk a 60-as évek angol beatjének és folkjának, a rock and rollnak, a country-nak, néhol a blues-nak is az elemeit, és mindezt egyedivé tette ujjaival való pengetésével, egyfajta akusztikus jelleget adva az elektromos gitárnak is. A dobokat pedig ismét „rendeltetésszerűen” használták és ez üdítő élmény volt dobgépes diszkó-döngölések közepette.

Bár egy kezdetben négy, később öt tagú együttesről van szó, ahogyan néhány esetben már láttuk sorozatunkban, a Dire Straits is alapvetően egy nagy muzsikus, Mark Knopfler önmegvalósításának eszköze. A zenekar pályafutásának 13 éve alatt csak basszusgitárosa, John Illsley maradt mellette végig, öccse, David hamar kiszállt, a banda hangzása azonban legfeljebb fejlődött, de nem változott. Miért is változott volna, hiszen az idősebbik Knopfler nemcsak a szólógitárt és az éneket ragadta magához, hanem ő szerezte szinte valamennyi dalt, és a szövegírói teendőket is ő látta el. Ez utóbbinál érdemes megállni egy pillanatra: Markot magába forduló, (csúnyábban fogalmazva: magának való), a hagyományos sztárvilágtól magát távol tartó, ritkán mosolygó emberként ismeri a rock-világ. De talán ez az ára annak, hogy befogadhatósága ellenére bensőséges, elmélyült zenéket tud írni egy olyan, szomorkás-ironikus-szemérmes költészettel párosítva, amelyben apró karcolatokból, portrékból, halk, ám annál mélyebb érzelmekből áll össze az a mikrovilág, amely talán leginkább a 60-as években indult brit „free cinema” szocio-filmjeihez hasonlít.

És így van már az első lemezen is, amelynek producere nem volt más, mint Muff Winwood, Stevie bátyja, a Spencer Davis Group egykori basszerosa: ha meghallgatjuk az In The Gallery, a Lions vagy a Wild West End című dalt és valaha jártunk Londonban, legszívesebben rögtön repülőjegyet váltanánk, hogy induljunk meglelni „a mi Marcink” figuráit. De szembesülhetünk máris három Dire Straits-klasszikussal: a nyitó Down To The Waterline-nal, a Setting Me Uppal, amelyet két évvel később Eric Clapton is eljátszott tokiói koncertlemezén, a Just One Nighton (a két gitáros később többször fellépett együtt, az egyik legemlékezetesebb az 1988-as Wembley-beli Mandela-koncert volt) és a Sultans of Swing. Mielőtt erre „kattan a tű”, vegyünk egy nagy mély levegőt, úgy fogadjuk be azt a dobfelütést Pick Withers-től, majd a bizsergetően szép gitárcsípéseket – ez a kissé nosztalgikus zenekarnapló, amely a rock-történet egyik legszebb gitárszólóját bontja ki és borítja virágba, az a dal, amelyért már érdemes volt a Dire Straits-nek megszületnie. És akkor még hol vagyunk olyan csodáktól, mint a Romeo and Juliet, a Private Investigation, vagy még inkább a Telegraph Road, a Once Upon A Time In The West, hogy végül kikössenek a testvériség visszafogottságában is torokszorító himnuszánál, a Brothers In Armsnál.

A Dire Straits nemcsak a felmenőkkel kötődik Magyarországhoz: 1985-ben a Budapest Sportcsarnokban tartott négy koncertjük a hazai rock-élet addigi legnagyobb eseményének számított. A Halászbástyán forgatták a Too Far Away című daluk videóklipjét is. 1996-ban Mark immár szólóban ismét eljött, akkor a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán lépett fel „full-kontaktos” telt házzal, de még inkább DS-bulit tartott. 2005-ben ismét eljött, felgyógyulva súlyos motorbalesetéből, már „önálló” programmal, de azért a régi kedvenceket sem hagyta otthon. Elvégre életműve így kerek egész.

És még egy, kicsit közvetett magyar vonatkozás: amikor 1987-ben megjelent a Jethro Tull The Crest of A Knave című albuma, rajta Budapest című dallal, Ian Anderson „bogárzümmögés-szerű” énekét és a finom gitárfutamokat a Melody Maker kritikusa „Dire Straits-esnek” minősítette. Anderson nem sértődött meg a hasonlaton. „Még mindig jobb, mintha a Pet Shop Boys-hoz hasonlítanának” - mondta, pedig ő már 16 évvel korábban az Aqualungon is több számban eképpen dudorászott...