Írolvasgondol

Harminc körüli, bőröndökkel felpakolt nő jajveszékel a buszmegállóban. Most érkezett Barcelonából, ezer euróját lopták el a buszon, mire észrevette, már árkon-bokron túl volt a tolvaj. Számomra elképzelhetetlen, hogy engem Rómában bárki kiraboljon. Azt mondják, romániai cigányok specializódtak a turistákra. Itt még sincsen bevándorlók elleni kampány, pedig milliószor több bajuk van velük, mint nekünk. A nő felszáll velünk a következő buszra, ott is próbál segítséget kérni, de közben idegtépően zokog. Olyannyira megzavar, hogy rossz helyen szállunk le a Piazza Navonához. Még soha nem fordult elő velem, hogy Rómában eltévedjek. Most is csak tíz percig tart a zavar, hamarosan már a Négy Folyó kútjánál vagyunk, ahol a Piazza Navona Band játszik, bőgő-cimbalom-gitár, tangóharmonika felállásban. Életem figyel fel a magyaros hangzásra, de a zenészek állítják, hogy nem magyarok.

Múltidézünk a Campo de’ Fiorin, lefényképeztetjük magunkat egy fiatalemberrel annál a kútnál, ahol 13 évvel ezelőtt első összebújós fotón született. Mi még nem dőltünk be a szelfizés divatjának, nincs is okostelefonunk – pedig lépten-nyomon árusítják a hozzávaló karokat – van abban valami báj, hogy megkérünk valakit.

A Vicolo del Gallo parányi utcáján nem mehetünk keresztül úgy, hogy ne nézzünk be Signora Anna bárjába. Ő már itt volt 49 évvel ezelőtt is, akkor is fekete ruhát viselt, mint most. Utoljára 9 éve találkoztunk, már akkor is nagyon öreg volt, de még mindig ő áll a pult mögött, ő készíti a kávét. Amikor meglát minket, rögtön rávágja, hogy „Ungheria”, és bár a fényképezésért nem lelkesedik, hiúság is van a világon, azért úgy búcsúzik tőlünk, hogy „viszlát legközelebb…”

A Via Giuliát átszelő felső hídról levágták azt a hatalmas, lelógó borostyánt, amely évtizedek óta hozzátartozott a látványhoz. Lehet, hogy valaki balesetveszélyesnek minősítette? Akkor is csupasz nélküle a kép.

A Trasteverén Augusto trattoriáját választjuk ebédünk színhelyéül. A falon Fellini és Mastroianni, a konyhában Tiziano Florája bronzvörös sörénnyel. Biztosan ő az, mert fél vállát is fedetlenül hagyja. Vadász módra készült báránnyal és zöldborsós ossobucóval tisztelgünk Róma legrégibb negyede előtt. Távozásunkkor úgy érezzük, hogy már itt is jártunk. De ahogyan belemélyedünk a környékbe, megtaláljuk azt a bárt, ahol Életemet első utunkon vörös rózsával a hajában és egy nagy pohár frissen facsart narancslével örökítettem meg. Rózsa most nincs, de a narancslé most is aranylik a kezében. És megpillantjuk a Da Otellót is, ahol már a vegyes előételekkel szinte jóllaktunk és az alagsorában valóságos filmtörténeti kiállítás volt, és La Canonicát, amelynek teraszáról négy kereszt látszik, és ahol a kopasz, bajszos főnök folyamatosan invitálja a vendégeket azóta is. Most már jóllaktunk, de egy roston sült, párolt spenótos naphalra még egyszer visszajövünk.

Rómának talán állandósága a legcsodálatosabb. Bármikor visszatérhetsz és megtalálhatod kedves helyeidet. Ezáltal te sem öregszel. És így van a régi barátokkal. Manuelével, e kedves, morgós orvosmackóval hajdan együtt jártunk a Chateaubriandba, együtt fociztunk, aztán 15 évig nem tudtunk egymásról. Harminc évvel ezelőtt azonban itt Rómában megtaláltuk egymást, és azóta elválaszthatatlanok vagyunk, még akkor is, ha most legutóbb kilenc éve találkoztunk. Levelezésünk folyamatos, és az internet korában is ragaszkodunk a hagyományos levélhez, ő még kézzel ír, miként a betegek kartonjait. Manuele kocsival jön értünk este 8 óra tájban, de a délutáni felhőszakadást követően szuperdugó van és két óra alatt érünk ki Róma északi részén lévő otthonába, de esténket ez sem rontja el. Felesége, Gabriella kívül-belül gyönyörű, mesés ételkölteményekkel vendégel minket e kései órán, és miközben mi Manuval régi fotók előtt nosztalgiázunk, Életemmel egészségügyi kérdéseket beszélnek meg úgy, hogy egyikük sem beszéli a másik nyelvét. Az igazi kommunikációhoz sokszor nem is kell nyelv. Cimborámmal megállapítjuk, hogy nagy mázlisták vagyunk, meg sem érdemeljük ezt két csodálatos nőt.

(folyt)