Írolvasgondol

Agatha Christie Tíz kicsi négerében olyan kilenc ember hal meg, aki valami bűnt követett el, de mégsem lakolt meg érte. Csakhogy az, aki ítélkezik felettük, maga is bűnös és egész életében mások felett ítélkezett, öngyilkosságával csak megelőzi, hogy a halálos betegség beteljesedjen rajta. Az írónő ezek szerint nem bízott a gondviselésben.

A magyar Dallast nézve próbálom összerakni magamban az 1990-es évek elejét és rá kell ismét jönnöm, hogy szinte teljesen hatástalanok voltak rám az akkori társadalmi problémák, annyira a saját nyűgeimmel voltam elfoglalva. Valójában bűntudatomnak kellene lennem, de ez az érzés csak rossz pillanataimban tud a hatalmába keríteni, mert akárhonnan nézem, arra kell rájönnöm, csak rossz és még rosszabb döntések között tudtam választani. De legalább most megtanulom saját kortárs történelmemet, hátha megtudom, miből maradtam ki.

Egy színésznek gyakran el kell játszania a halált, minél öregebb, annál gyakrabban, már csak azért is, mert az írók-rendezők fantázia-szegénységükben nem találnak jobb megoldást. Vajon miképp élhette meg Böhm bácsi, hogy egy egész ország végignézte haldoklását?

Vajon miért nem akkor válik az ember hipochonderré, amikor nagyon nem vigyáz magára és még a környezetében is fogadásokat kötnek arra, hogy meddig bírja?

A szeretet és a gyűlölet fegyverkezési hajszájában az utóbbi áll nyerésre az idők végezetéig. A béke nagy apostolai szinte valamennyien erőszakos halált haltak, Jézus Krisztustól Roger testvérig, mert ha egy ember megszabadul a gyűlölet érzésétől, azonnal védtelenné válik. Az örök élet ígéretével pedig nem sokra megy itt a földön.

Jogosan háborodunk fel és iszonyodunk az iszlám állam barbarizmusán. De már túlságosan mélyen nyugszanak történelmi emlékezetünkben a keresztes háborúk vagy az amerikai földrész spanyol leigázása. Hogy 20. századi példákat ne is említsek.  Vegyük már észre, hogy itt sincsen szó semmi másról, mint világuralmi álmokról, amelyeket - ezúttal is - vallási-ideológiai köntösbe burkolnak...