Írolvasgondol

Soknemzetiségű barátainkkal városnézésre indulunk Budapesten. Meglátják a Lánchíd-alagutat, és szeretnének keresztül gyalogolni rajta. Óva intem őket ettől, hiszen itt a szmog szinte elviselhetetlen, de nem törődnek vele, mondván, a kőboltozat remekül visszaveri a hangot. És énekelve, táncolva indulnak el, nincs más hátra, mint követni kell őket. Amint mi is átvesszük az ő vidám játékukat, úgy érezzük, mintha megszűnne a zaj, a benzingőz. És egyáltalán, a külvilág.

Az évtizedek óta holtnak tudott gitárzseni hazatántorgott Amerikából és bepótolta összes elmaradt szólóját. Lehet, hogy csak a konkurencia terjesztette róla, hogy alvilági leszámolás áldozata lett.

Egy magyar hírportáltól rendszeresen lefagy a laptopom. Valaki figyel odafent…

Augusztus 20-ra virradóra Óbudán egész éjjel gépies nyöszörgést lehetett hallani. Eltévedt marslakók haldokoltak? Lehet, hogy őket találta el az a lakó, aki előző nap kilőtt házunk ablakából?

Az egykor életet mentő Indián Lány immár híres orvosként fogadta a magában halálos kórt feltételező Férfit. Megnyugtatta, hogy a magába elültetett gyűlölethalmazokat érzi úgy, mintha daganat fejlődött volna ki benne. Azért kérte, hogy vetkőzzön le és alaposan megvizsgálja őt. Ám amint az Indián Lány hozzáért, a Férfi magára vonta, vetkőztetni kezdte, és könyörgött neki, hogy életükben először és utoljára teljesítsék be régi vágyukat, amelynek legszebb villanása volt az a pillanat, amikor az Indián Lány visszahozta őt az életbe. És ekkor mindketten felébredtek.

Veszprém, vasútállomás. Leszáll, egy kicsi, tömör testalkatú kalauznő. Szállnánk fel, emeljük a bőröndünket, ő szó nélkül kiveszi a kezünkből, és felsegíti a lépcsőn. A következő állomáson egy nálunk legalább tíz évvel idősebb pár száll fel. Nekik is segíti a kis kalauznő a csomagokat, még a csomagtartóba is felteszi őket. Vajon alapvetően ilyen segítőkész, vagy mi is beléptünk már a segítségre szoruló öregek kategóriájába?

Unalmas társalgási vígjátékot nézünk Életemmel szabadtéren. Mivel büfé sincsen, elindulok a közeli kocsmába némi italért. A talponállóban Lenke néni a pultos, ezért a legsúlyosabb alkeszok is tisztelettudóan viselkednek. A kedves idős hölgy elárulja, hogy ezt a munkát kifelejtették szerepéből a sorozat írói, úgy gondolta, kipróbálja maszek alapon, de interjút nem ad, sőt, még autogramot sem. Közben odakint zuhogni kezd a jégeső, én pedig, kezemben a két pohár itallal seggen csúszva érkezem vissza a szabadtéri színházhoz. Életem egy tető alá menekült, mellette az egyik bájgúnár színész, akitől már szeretne megszabadulni. Annyira megörül nekem, hogy még a Lenke néni-sztorit is hajlandó elhinni.

Egy nagy könyvaukción veszek részt, ahol eladatlan könyveimre licitálnak, és elhitetik velem, hogy valamennyit megveszik, de csak azért, hogy aztán annál jobban kinevethessenek. De nem érik el céljukat: akkor sem rakok máglyát belőlük, ha életem végéig rajtam maradnak.

Átjáróházakon keresztül keresem régi törzshelyeimet, amelyeket egyetlen utcába helyeztek át. Mindegyikbe betérek, mindenhol iszom valamit és magamhoz veszek egy emléktárgyat, köztük egy piros gitárt, és cipelem őket magammal. De az utca végét nem is látom.

Fiatal nő szoptat a tömött délutáni körúti villamoson. Nem bevándorló, nem „kisebbség”. Jól öltözött, fehér magyar nő. Cselekedete észrevétlen marad.

A lakásban található összes fehér edényt és csempét még fehérebbre kellene sikálnom. Ahogyan azonban bármelyiknek nekilátok, porladni kezdenek. Igaz, poruk vakítóan fehér.

Egyre többen vannak, akik háborútól rettegnek Magyarországon. És az ország jelenlegi, remélhetően ideiglenesen nálunk állomásozó urai minden szavukkal erősítik a „gonosz világ szindrómát”, hogy még inkább kezessé tegyék a birkanyájat, és még dühödtebbé azokat, akiknek a gyűlölet mindennapi kenyerük. Gerbner György elégedetten forog a sírjában.

Hetven évvel ezelőtt egy embertelen haderő bombázta szét Budapestet. Ma egy embertelen rendszer bulldózerei és légkalapácsai tesznek benne újra jóvátehetetlen károkat.

Udvarunk az ordítók, sikoltozók, pórázon vezetett veszett kutyák terévé vált, aki ellen a bezárt ablakok sem segítenek.

Láttatok-e már olyan embert, aki azért kezd el lövöldözni, hogy végre csend legyen?

„Órák mennek el a fegyelmezéseddel” – sóhajtozik egy fiatal anya a boltban folyamatosan hisztiző három év körüli kisfiának. Biztosan nem tudja, hogy egy pohár hirtelen hideg víz milyen hatékony tud lenni egy másodperc alatt.

Fából készült görgős masszírozógépet keresek a drogériában. „Egyszer volt, azóta sincsen” – sajnálkozik az eladó, majd készségesen felajánl egy ugyancsak fából készült hátmosó kefét.

Az egészségvédő bolt a hivatalos nyitva tartás kezdete után 15 perccel még mindig zárva van. Két kapuval odébb egy kedves, vörös szeplős hölgy szólít meg, hogy mit szeretnék, máris nyit. Kezében égő cigaretta, a nő illatából ítélhetően nem az első a mai napon. „Bocsánat, tudja, a reggeli kávé” - szabadkozik. „Meg a cigaretta – teszem hozzá – hol van itt az egészségvédelem?” „Én csak az eladó vagyok itt” – feleli szemlesütve a hölgy. Ha csak úgy nem…

Mostanában többször felriadok éjjel, de délutáni sziesztám alatt is, hogy valamit hozzám vágnak, vagy valami hirtelen zajjal, fénnyel rémisztgetnek. Úgy látszik, már belém ivódott ez a folyamatos zaj. Immár hónapok óta fúrnak, verik szét a falakat, a szobákat, mintha hatalmas pörölyök sújtanának le, vagy folyamatos apró kopácsolásokat hallok. Nem készülök megőrülni, de néha őrült gondolataim támadnak. Amikor 22 évvel ezelőtt ebbe a házba költöztünk és volt egy három hetes, valóban nagy zajjal, falkiveréssel járó felújításunk, nemcsak, hogy kiírtuk, hogy mire számítsanak és körülbelül meddig, hanem igyekeztük figyelembe venni a kisgyerekes család, az éjszakai portás, az éjszaka élő értelmiségi, a szakvizsgájára készülő orvos, továbbá a nyugalmazott munkásőr és a háborús veterán szomszéd panaszait. Néha már visszasírom egy korábbi lakásunk csendháborítóját, egy amatőr énekest, aki vasárnap délutánonként vagy skálázott zongoraveréssel kísérve, vagy pedig magyar nótákat énekelt….