A cenzúra a fasiszta Olaszországban izgalmas téma volt. Valójában bármelyik országban, ahol diktatúra van. A „sötét 20 év” - így nevezik Olaszországban azt a korszakot, amelyet Benito Mussolini uralt utolsó éveiben – a cenzorok ragyogó kigúnyolása dívott, kezdve Elio Vittorini a „Beszélgetések Szicíliában” nagyszerű ábrázolásával, majd Luchino Visconti első alkotásával, a Megszállottsággal. A háború és a politikai instabilitás gyengítette azt a szörnyű ellenőrzést, amely az első tíz évben sokkal jobban uralta a mechanizmusokat, annak érdekében, hogy semmi se kerülje el a figyelmet. Ily módon került a fiatal Alberto Moravia kiközösítésre kritikus regénye, A közönyösök miatt. A mindig vitatott Curzio Malaparte, olasz író esete a „Don Kaméleon”-nal a leghíresebb azok között, akik leleplezték a közéleti visszaéléseket és a polgári gyávaságot.

A történet 1926-ban kezdődött, amikor a toszkán szerző a genovai „La Chiosa” folyóiratban, heti folytatásokban publikálta a könyvét. Már csak néhány rész hiányzott a folytatásból, amikor Mussolini megparancsolta a genovai prefektusnak, hogy állítsa le a sorozatot, valamint hogy kobozza el a már nyomtatásra kész kéziratot. Magához hívatta az írót a Palazzo Veneziába, szomorúan tett neki szemrehányást és panaszkodott az írókra, akik annyira igazságtalanok vele és kevéssé támogatják az ő ügyét, amikor pedig szerette a kultúrát.

Az író, anélkül, hogy tudta volna, megérezte, hogy mi lesz a következő fejezetekben, ahol megjelennek Róma beszélő szobrai, ugyanazok, amelyeket egy bizonyos pápa a Tiberisbe akart dobatni, hogy elkerülje, hogy a nép bíráló cédulákat helyezzen el a talapzatukra. De nem írta meg egy jó tanácsra, amely arra figyelmeztette, hogy abszurd dolog kőmártírokat kreálni, jobb megőrizni a szabadság látszatát.

A háború befejezése és a zsarnok halála után a „Don Kaméleon” kéziratát és a korrekciókat megtalálták, és a mű 1946 óta van a könyvesboltokban, és az író a könyveivel, mindenekelőtt a Kaputt-tal és a második világháború borzalmainak leleplezésével a világhírnév csúcsára jutott. Egyfajta európai Hemingway volt, viharos múlttal, amelyet a lehető leggyorsabban el kell felejteni. Ott volt Mussolinival a „Marcia su Romá-n 1922 októberében. Az új rezsim első hívei között volt, és az elsők között ábrándult is ki. Ez ma már közismert. Ez magyarázza azon oldalak tartalmának egy részét, ahol Malaparte, teljesen véletlenül találkozik Mussolinival, aki azt kéri tőle, hogy gondozzon egy fáról leesett kaméleont, és nevelje át politikai állattá, egy normális és jelenlegi emberré, ami lehetetlen a vadállat sokszínű természetét ismerve.

Ebben a sajátosságban van a regény kulcsa. Kezdettől fogva ismerjük a központi gondolatot, amikor elmondja Szent Ilona kaméleonjának legendáját, azét, aki Napóleon elátkozott szigetéről Párizsba szaladt, hogy bejelentse a császár visszatértét a népnek, amely bolondult az annyira jól ismert és vágyott hangjáért.

Olasz hasonmása nem nagykutya, alapos laikus képzést kapott Voltaire és Rousseau írásaiból és más illusztris istenektől. Filozófiája csúcsán érzi magát, miközben hallgatja professzorai szavait, hogy jobban megismerje az olasz fasizmus első három évének valóságát, amikor a rendszer még elrejtette telhetetlenségét. Ez a pillanat egybeesik 1925 fordulójával, amikor a szatíra és a burleszk gyakorisága nőtt. Róma utcáin forr a forradalmi lelkesedés, és a zarándokok tömeges érkezése tökéletes terep a kaméleon számára ahhoz, hogy mint honfitársai, szabadnak érezze magát az elnyomásban és úgy viselkedjen, mint a rabszolgák, amikor a szabadság harangjai szólnak. Ez a nemzeti színű mentalitás számos belső konfliktust okoz a különleges négylábúnak, aki miután megkeresztelkedik teljes jogú polgár lesz, anyakönyvezik, Mussolini beveszi a parlamentjébe, sőt az övéi és az idegenek megdöbbenésére kinevezi első helyettesének.

Belépése a közéleti vitákba vehemens támadásokat váltott ki az ellenzékből, amely méltatlankodik, hogy egy olyan rivális eretnekkel kell megbirkózni, aki a bőrén hordozza a vezetőjének címkéjét, hogy az alkalomtól függően változtatni tudjon. A bírálók próbáljanak Malaparte agyával gondolkodni, és gondoljanak arra a sok történelmi személyiségre, akik túlélésük érdekében minden helyzethez alkalmazkodtak.

A kaméleon azonosul mesterével, miközben szemrehányást tesz neki és dicséri őt, hangulatai és gondolatai szerint, mivel világos hogy az annyira változékony természete több fejlődési fázist eredményez, amelyek tengernyi kétséget támasztanak benne. Szenved a vallási válságoktól, kérdéseket tesz fel a fejesek képmutatásával kapcsolatban, erősen bírálja a századközepi olasz egység pátoszát.

Sokan magyarázzák ennek az eredetileg zöld gyíknak a cikkcakkjait a hamis demokrácia, a nemzeti és nemzetközi diktátumok néhány aktuális mozgásával, és nem járnak tévúton. Az értéke ennek a darabnak abban az erőfeszítésben van, hogy egyszerre durva és kifinomult, méltóságteljes és merész azért, hogy folytathassa az utópisztikus normalitás útját az elnyomásban. Malaparte nem tudott sem hallgatni, sem víz alatt maradni. De nem kell őt hősnek tekinteni. Nem tekinthetjük szülőföldje polgárai jótevőjének sem, aki rögeszmésen kereste a kihívásokat önmagában és a társadalomban. Lehetséges, hogy az igazi kaméleon Curzio Malaparte volt, vagy egy közülük.. Lehet, hogy mindnyájan azok vagyunk.