Írolvasgondol

A hüzün arab eredetű török szó szomorúságot jelent, bánatot az elvesztett dicsőség miatt és még sok minden mást. Orhan Pamuk gyakran használja, amikor leírja városa, Isztambul életét. Hüzünt érez, amikor romokat lát, amikor egy mozaik eltűnik az aszfalt alatt, amikor egy álombeli, de soha meg nem élt kultúra múzeumait látja, vagy a nyugati módon berendezett lakásokat. És különösen akkor, amikor érzi: két világ között lebeg, anélkül, hogy bármelyikhez tartozna.

A Boszporusz hajdan volt luxus palotáiban Pamuk egy megállíthatatlan történelmi folyamat jelképét látja, hogy miként tűnik el az oszmán civilizáció és kultúra, miként került az ország nyugati és európai hatás alatt. Ugyanez az érzés munkál benne, amikor megidézi a „négy szomorú isztambuli írót”, Kemalt, Tanpinart, Hisart és Kocut, akik az európai, főleg  a francia irodalom, Flaubert, Gide, Valéry hatása alá kerültek.

Orhan Pamuk 2003-ban megjelent regénye, az Isztambul, kapcsán két kérdés merül fel az olvasóban: az egyik, hogy mi köti az írót a műveit mélységesen Törökországhoz, nem is a nagyvárosokhoz, Isztambulhoz, Ankarához, Izmirhez, hanem az anatóliai fennsík elhagyott vidékeihez; a másik pedig, hogy Kemal Atatürk világi, Nyugat-barát, modernista öröksége visszafordítható-e vagy sem. Vagyis, hogy a Török Köztársaság belső fejlődése és nemzetközi kapcsolatai örök időkre valósággá váltak, vagy pedig egy átmeneti anomália, amely arra ítéltetett, hogy ne élje túl Recep Tayyip Erdogan hurrikánját.

Aki 20 évvel ezelőtt olvasta az Isztambult, bizonyos kérdéseket nem tett fel. Elvégre Törökország NATO-tag volt, megkezdte a tárgyalásokat az Európai Unióhoz való csatlakozásról, néhány puccskísérlet ellenére stabil ország volt, fejlődött a gazdaság, emelkedett az életszínvonal. Amikor Orhan Pamuk megkapta az irodalmi Nobel-díjat, Törökország ígéretes reformok előtt állt, nem voltak problémái a szomszédaival, bizalmat és reményt ébresztett.

Az igazsághoz tartozik azonban, hogy Pamuk már a Hó című regényében megjósolta, hogy változnak az idők (Erdogan 20 01-ben alakította meg pártját, és két évvel később jutott hatalomra). Amikor Ka megérkezik Kars határmenti kisvárosba, az ország mélyére, rájön, hogy semmi sem végleges. „A törvény vagy a hit nevében helyes-e a cselekvés?” – kérdezi az iszlamista terrorista áldozatától, mielőtt végez vele egy teaházban. És valóban, a dilemma világiság és iszlám, igazság és hit, demokrácia és autoritarizmus között végigmegy az egész regényen. Ugyanúgy, ahogy Erdogan Törökországában, ahol a harc az iszlám konzervativizmus és a vezetők rétegek, bírák, bürokraták és katonák között napról napra hevesebb lesz. A Hó tehát megelőlegezte mindezt. És Erdogan neo-oszmán márkajelzése a külpolitikában is érezhető, például az Iránnal való megállapodásban Szíriáról, vagy az orosz-ukrán háborúban való közvetítésben. De ugyanez a birodalmi felfogás érhető tetten a szíriai és líbiai katonai akciókban, az Irak elleni légitámadásokban, a Kínával és az afgán tálibokkal való flörtölésben, a palesztinbarát retorikában.

Pamuk 1998-ban megjelent regényét, A nevem Pirost éppen az oszmán birodalom fénykorának szentelte, mert ez a „fekete” történet a 16. századi Isztambulban játszódik. Az író a miniatúrákat választja a hajdani nagyság szimbolizálására. Ez a birodalom, mielőtt „Európa beteg embere” lett, olyan politikai, katonai, kulturális nagyhatalom volt, amely mélységesen befolyásolta a Nyugatot, nem csupán hódításaival. És azt se feledjük, hogy Európa romantikus, kozmopolita része némi lelkifurdalással és sajnálattal fogadta eltűnését. És újra visszatértünk a hüzünhöz.

Mit hoz a jövő Törökországa? – teszi fel a kérdést a Repubblica. Jövőre választások lesznek. Erdogan jelenleg megfékezhetetlennek tűnik. De több millió török számára Atatürk köztársasága nm történelmi anomália, hanem egy olyan kornak a kezdete, amelyben nincsenek sem szultánok, sem rabszolgák, hanem amely a jogállamiságon alapul. Tehát a választások tétje Törökországban, akárcsak napjaink globális játszmájában, az autokrácia és a demokrácia összecsapása lesz.