Írolvasgondol

Az 1944. augusztus 12-i tömegmészárlás túlélői beszélnek a La Repubblicának arról, amikor a Sant’Anna di Stazzema toszkán falucskában az SS-ek 560 embert öltek meg. Van, aki minden éjjel a hozzátartozói lelövéséről álmodik, van, aki évek óta keresi az egyetlen”jó katonát”, aki a levegőbe lőtt, hogy mentse foglyokat. És van, aki azt mondja: ha Európa ma békében él, ezeknek az áldozatoknak is köszönhető”.

Adele Pardini, 75 éves, amikor bealkonyodik, gondolatban mindig visszatér az 1944. augusztus 12-i Sant’Anna di Stazzemába,. „Hárman voltak, arcukon fekete álarccal. Kivittek bennünket. Anyánk, miközben elesett a géppuska tűztől, kinyitott egy kaput, amin becsúsztatott bennünket és ezzel megmentett. Később, amikor menekültem, át kellett lépnem a testén. Megmenekült az unokatestvérem is, Ilio Pardini, aki az óta is vak az ijedtségtől. Nagybácsikámmal, Emilio Battistinivel a németek a lőszert hordatták. Amikor meghallotta a lövéseket onnan, ahol a felesége és a fiai tartózkodtak, megölette magát. Apám nem beszél róla többet, de élete során sokszor sírva fakadt és azt kérdezte: „Mi rosszat tettek?”

Pozziban lévő házukban, közel Adelehez lakik a fia Graziano Lazzeri, akit ha lányként születik Anna Maria Brunának nevezték volna. Bruna volt Adele anyjának a neve, Anna és Maria pedig a két halott lánytestvér, akiknek fényképét minden este az ágya fölött megnézi. Anna húsz napos volt és hét golyó volt a testében. Ő volt a legfiatalabb a 16. SS hadosztály áldozatai között.

„ Mindmáig, ha rá gondolok nehéz elhinnem, hogy valóban megtörténhetett, mert annyira abszurd az egész. Majdnem egész életemben analíziskre és pszichoterápiára jártam. Akkor még nem születtem meg, de nem telik el nap, hogy ne gondolnék rá”- mondja Graziano. Cesira Pardini, Adele testvére elmondja, hogy azon a kora reggelen egy német katona bejött a házukba és a fejével intett, hogy rejtőzzenek el. „ Nyilvánvalóan a lelkiismerete parancsolta”- jegyzete meg Adele. De Graziano nem hisz a jó németekben. „ Egyáltalán nem jó cselekedetről van szó”- fakad ki a fejét rázva.

Enio Mancini is az ilyen „jó náciknak” köszönheti az életét. 6 éves volt, amikor másokkal együtt kivégezni vitték Sennari faluból. Felsorakoztatták őket és rábízták egy nagyon fiatal németre. Amikor egyedül maradtak vele, a katona azt parancsolta, hogy maradjanak csöndben, meneküljenek, majd ezután a levegőbe lőtt. Nincs nap, hogy Enio ne gondolna rá. „Miért fontos, hogy találjunk valakit, aki azokban a napokban ellenállt? Azért, hogy tudjunk különbséget tenni. A parancsok nem érvényesek abszolút módon. Mert a döntés mindig egyéni. Nem kötelező egy katonának engedelmeskedni a törvénytelen parancsnak” – ismételgeti.

Öt évvel ezelőtt egy „jó náci” unokája kapcsolatba lépett Enioval. Jochen Kirwelnek hívták, 27 éves volt és a nagyapja SS katona volt.. Halála előtt elmesélte, hogy civil életek megmentése érdekében a levegőbe lőtt. „Meghívtam a fiút a római német nagykövetségre. Megöleltük egymást, megható volt. Később Carlo Gentile történész kiderítette, hogy olyan nevű zászlóalj nem létezett, bár a hadosztály ugyanaz volt. A nagypapa egy olyan esetet mesélt el, amely a toszkán dombokon történt, de nyilvánvalóan nem Sant’ Annában”.

Enio kivett a tárcájából egy gyűrött papírt, amelyen kézírással egy név, egy telefon és egy cím szerepelt. „ Három évvel ezelőtt telefonált egy bizonyos Frederic Holzer Németországból, olaszul beszélt. Azt magyarázta, hogy az ő nagyapja mentette meg az életemet. A Sant’Anna-i katonák listáján valóban szerepelt ez a név. 1926 novemberében született, ezért 1944 augusztusában még nem volt 18 éves. 2012. március 10-én halt meg nem sokkal azelőtt, hogy az unokája telefonált. Megkérdeztem, hogy a nagyapja miért nem adott életjelt magáról, azt válaszolta, hogy attól félt, hogy megvádolják. Azt is mondta, hogy augusztusban el akarnak jönni Sant’Annába, de nem találkoztam velük. Mindig magammal hordom ezt a kis cetlit, mert félek, hogy elveszítem. Minden alkalommal, amikor Németországba megyek, ahová találkozókra hívnak, felhívást teszek, hátha ismeri őket valaki és jelentkezik, akár csak egy közbeiktatott személyen keresztül.” .

Évekkel később Mancini találkozott egy „eredeti SS-el” aki azonban nem a jók közül való volt. „ A 90-es évek elején a Sant’Anna múzeumban voltam, amikor egy német pár érkezett. A nő beszélt olaszul, a férfi hallgatott. Amikor a megölt gyermekek képeihez érkeztek, azt mondtam, hogy Vilma és Velio Bertolucci, testvérek, gyerekkori barátaim voltak, s akkor megértették, hogy én egy túlélő vagyok. A férfi, aki gyerekek képe előtt rendkívül fagyosan viselkedett, kiment a templomtérre. Kinyitott egy kis térképet és kitartóan nézett kőrbe. Megkerülte a templomot és a harangot. Gyanakodva néztem és nagyon izgatott lettem. Megkérdeztem a feleségét, hogy a férje katona volt-e? Olaszul válaszolt” Sajnos igen”. „ És itt is volt?” Azt mondta:” A férjem Olaszországban harcolt, de erről velem sem hajlandó beszélni”. Világos volt, hogy pontosan tudta. Mi értelme lett volna egy térképen ellenőrizni a Sant’ Anna templomot? Esetleg valaki megnézi az emlékművet, a feliratokat és a templomot. Ez az ember azonban kőrbe járkált, felnézett a hegyekbe, bizonyára látni akarta, hogy honnan jöttek le a faluba. Meg vagyok győződve, hogy egyike volt azoknak. Biztos vagyok abban, hogy ez az ember visszatért. Nem tudom a nevét, nem mutatkozott be. Szerettem volna, ha aláírják a látogató könyvet, de erre nem került sor, mivel ismételten elutasították.”

Senki sem akar Sant’Annában élni. 71 év után még mindig állnak a felégetett, vagy elhagyott házak. Nincs központja, hacsak nem a füves terület a templom előtt, amelyre az egyetlen élelmiszer bolt néz. A faluban ma csak 20 ember lakik, valamint egy fiatalember, aki önszántából jött ide. Martino Tessandorinak hívják, 22 éves, Pisában mérnöknek tanul. „Nyugdíjas szüleimmel, 7 évvel ezelőtt költöztünk ide állandóra. De kisgyerekként itt töltöttem minden nyarat, és remélem, hogy örökre itt maradok. Mi a szép itt? A táj és a szabadság: sétálni az erdőben, kertészkedni. Sajnos azonban másrészről olyan, mint egy temető. Rendben van, történt, ami történt, eltelt 70 év, de azt akarom mondani, hogy vannak olyanok is, akik élnek”

Enrico Pieri nyíltan megkérdezi: „Használ még valamit az emlékezés?” Nem régen mutatta meg a házát, ahol lemészárolták a családját, miközben ő tehetetlenül bújt el egy lépcső alatt, befogta a fülét, hogy ne hallja a géppuska zaját, a kiáltásokat és a jajgatást. „Lehetséges, hogy vannak emberek, akik elfelejtik, hogy mi történt a második világháborúban”?- kérdezi és meg is adja a választ: igen hasznos az emlékezés. Azóta, egy svájci emigráció után, visszatért Versiliába, és nem múlik el nap, hogy ne látogasson Sant’Annába. Azért megy oda, hogy találkozhasson az „övéivel” és azoknak a diákoknak az ezreivel, akik Európa minden részéből érkeznek. „ Nem könnyű. Előfordul, hogy a kislányok sírva fakadnak. De az a fontos, hogy nevelőik felkészítik, és ide hozzák őket. Ha 70 éve békében élünk azoknak áldozatoknak is köszönhetjük, akik a háborúban meghaltak.”