Írolvasgondol

„Oral history”-nak nevezik manapság azokat a történelmi forrásokat, amelyek hétköznapi emberek vállaltan szubjektív vallomásait veszik alapul és építik bele egy nagyobb írott történeti munkába, vagy dokumentumfilmbe. Ennek igazi létjogosultságát csak néhány évtizede ismerték el, amikor a nagy történelmi összefüggések, törvényszerűségek, háborúk, politikai-gazdasági események, eszmetörténet és manapság nem divatos szóval „osztályharc” mögött elkezdték keresni az egyes embert, annak tapasztalatait, világlátását, amikor ráébredtek arra, hogy minden ember más történelmet él át, még akkor is, ha egy korban, egy helyen él.

Andrási Andor: Levelek a túlvilágra könyve egyszerre önéletrajz és „oral history”. Nem „híres emberről” van szó, aki megírta emlékiratait (bár a Központi Fizikai Kutatói Intézet egyik vezető munkatársaként fontos szerepe volt a magyar atomenergiai programban), ezáltal meg is szabadult azoktól a kötöttségektől és kényszerektől, hogy „visszamenőleg” értelmezze a történelmi események és saját cselekedeteit, ugyanakkor mégis hiteles korrajzot ad az elmúlt több mint 70 év Magyarországáról, a második világháborútól egészen napjainkig. Emellett bemutatja egy 1933-ban, polgári körülmények között született ember mindennapi életét, örömeit, félelmeit, a külvilághoz való viszonyát, tanulmányait, munkáját, szenvedélyeit – Andrási Andor esetében ez utóbbiak az evezés és a mai napig a természetjárás – nem titkolva kisebb-nagyobb gyerek-, majd diákkori csínytevéseit sem.

A könyv egyik legtanulságosabb része a 39. oldalon olvasható. Amikor a szerző családja belekerült a zsidótörvények örvényébe – eredetileg Auspitz volt az apai családnevük - a hatóságok által követelt iratok beszerzése egyben a családi gyökerek megismerését is magával hozta, miként az egész helyzet halálos abszurditásának felismerését is. „Apám a beérkezett iratokat nemcsak összegyűjtötte, de a megszerzett adatokból az ő szép, míves betűivel egy családfát is felrajzolt, melynek csúcsán mi, gyerekek voltunk. Ez osztódott aztán kétfelé szüleinkre, majd nagyszüleinkre és így tovább, a dédszüleinken keresztül egészen az ükszülőkig. Amint a családfa egyre terebélyesebb alakját néztem, kedvem támadt eljátszani a számokkal. Kézenfekvő, hogy ha bárkitől kiindulva az időben visszafelé megyünk, emberöltőnként megduplázódik a felmenő elődök száma. Ha kiindulási pontként a honfoglalás idejét tekintjük és egy emberöltőnek mintegy 30-35 évet számítunk, akkor azóta legalább 30 emberöltőnyi idő telt el. A számok nyelvén ez annyit tesz, hogy a 2-t 30-ik hatványra kell emelni, ami körülbelül egymilliárd embert jelent. Ha feltételezzük, hogy abban az időben nagyságrendileg ennyi ember élhetett a Földön, akkor végső soron mindenki a felmenő rokonságomhoz tartozik, és keveredik bennem sokadíziglen minden ember vére. Ez természetesen nagyfokú egyszerűsítés, de benne van a lényeg. Ezzel semmi többet nem kívántak megmutatni, csupán annyit, hogy mennyire nincs értelme a származáson alapuló büszke ősmagyarkodásnak, vagy bármely fajelméletnek. Az emberiség szégyene, hogy ilyen elmélet egyáltalán megszülethetett uralkodóvá válhatott és ennek nevében sokmillió ember eshetett áldozatul.”

A szerző, akit barátai máig „Sickének” hívnak, a háború során félárvaságra jutott (apja munkaszolgálatban halt meg), Sztehlo Gábor Budakeszi úti Pax Gyermekotthonába került, ahol megszületett az azóta is egyszerinek és megismételhetetlennek tekintett gyermek-köztársaság, a Gaudiopolis. Az erről szóló fejezet nem csupán a 25 évvel később „A Világ Igazának” választott, Nobel-békedíjra is jelölt evangélikus lelkész emberi nagyságát hivatott emlékezetünkbe vésni, hanem derűs és megható kamasztörténetek között arra is felhívja a figyelmet, hogy egy háborúban a gyermekek csak áldozatok lehetnek, bárkik is a szüleik. A Paxban ugyanis egy fedél alá kerültek kommunisták és nyilasok, zsidók és arisztokraták gyermekei, akik egyformán megszenvedték e szörnyű korszakot, és nem tehettek arról, hogy hová születtek. Sztehlo Gábor múlhatatlan érdeme, hogy ezt megérttette az otthon lakóival, akik aligha felejthették el az életre szóló emberség- és tolerancia-leckét. De hadd idézzük fel okulásul Gaudiopolis állam célkitűzését: „Krisztus evangéliumának szellemében, társadalmi korlátokat megszüntetve, önálló, öntudatos, önismeretre és önbírálatra törekvő, gyakorlatilag ügyes, elméletileg képzett magyar embereket nevelni.” Kell-e ennél több?

1956-ról, talán nem véletlenül, a nemrég elhunyt Göncz Árpád szavai jutnak eszembe: „Annyi ’56 volt, ahány résztvevője, sőt: ahány átélője és megfigyelője.”Andrási Andor is inkább ez utóbbiakhoz tartozott, köszönhetően nem utolsósorban az ELTE TTK Forradalmi Bizottsága elnökének, a neves fizikus professzor Cornides Istvánnak, aki legfontosabb feladatának az egyetem és a diákok megóvását tartotta a súlyos októberi-novemberi napokban. Az ’56-os fejezet tűnik leginkább „történeti munkának”, hiszen korabeli dokumentumok, levelek, hivatalos iratok, mások visszaemlékezései teszik teljessé a szerző emlékeit, amelyben főleg az eseményekben részt vevők élelmezése, a sebesültek mentése, biztonságba helyezése kap hangsúlyt. Andrási Andor azonban nem állja meg, hogy ne mondja ki lesújtó véleményét ’56 értékelésének a rendszerváltás óta szinte folyamatos változásáról: „Az elmúlt két évtized során a forradalom kezdett elszakadni attól, ami volt, és szimbolikus jelenséggé szublimálódott. Kedvenc hivatkozási alapja lett sok mindennek, de az ellenkezőjének is az igazolására. Az évforduló megünneplése manapság nemhogy a forradalom idején megvalósult páratlan társadalmi összefogás és egység felemelő emlékét idézné fel, hanem a kiábrándító széthúzás és ellenségeskedés eseményévé silányul…”

A könyv Andrási Andor rajongásig szeretett feleségének, Mártának súlyos betegségével, és halálával, valamint magára maradásának lehetséges feloldásaival zárul. A 82 éves szerző így összegzi életét: „Képességeimet tekintve eljutottam odáig, ameddig eljuthattam. Ezzel teljesen elégedett vagyok. Ami bennem igazán kétségeket támaszt, hogy empatikus természetemből kihoztam-e mindazt, ami lehetőség ebben az adottságomban rejlett….vajon hasznosítani tudtam-e ezt a velem született képességemet?....Úgy gondolom, erre nemleges választ kell adnom. Ez irányú képességeimet nem tudtam teljesen kiélni, még maradt bennem bőven. A „hogyan lehetett volná”-ra azonban most sem tudok választ adni.”

Ilyen kérdéseket előbb-utóbb mindenki feltesz magának, és többnyire szintén nem tudnak rá felelni. Andrási Andor nemzedéke esetében azonban úgy gondolom, hogy – amennyiben tisztességes, önmagukhoz hű életet éltek – már az önmagában nagy dolog, végigélték mindezeket az évtizedeket és el tudják mesélni nekünk.

(Andrási Andor: Levelek a túlvilágra, Oriold és Társai, 2015)

http://gnlszinfolt.blog.hu/2015/07/14/az_egyuttelesre_az_eletre

http://www.filoszemitizmus.com