Negyvenöt éve voltam életemben először rock-koncerten (Omega-Neoton-Nonstop, 1970. szeptember 4, Kisstadion). Láttam világsztárokat és a hírnévtől sem elvakított igaz művészeket, lázadó alternatívokat és döbbenetes tehetségű amatőröket. Voltak nagy csalódásaim és életre szóló élményeim. Ma már ritkábban fordulok meg e bulikon. Egyre kevesebb a jó hely, a fülem sem a régi, „hála” a sok rosszul hangosított koncertnek, és kevés manapság az olyan nagyság, akire érdemes tartanék ötszámjegyű áron jegyet venni. Azért akadna egy-kettő, akinek jöttére nem számolgatnék. Az egyikük Neil Young, aki ma tölti be 70. évét.
Lehetne olcsón poénkodni azzal, hogy a „nagy magányos” (The Loner), a kanadai ősfenyők gyermeke élete utolsó pillanatáig „fiatal” marad, hiszen ez a neve. Arra azonban mégsem adna választ a „nomen est omen” elv, hogy ez a szálfa termetű, egyszerre hallatlanul kemény és sérülékeny, egyszerre dühös és szemérmes művész, aki ezt a többszörös kettősséget pompásan levezeti kétarcú, kortárs népdalszerűen akusztikus és metálosokat megszégyenítően zúzós elektromos életművével, honnan veszi öt évtizedes karrier után sem múló energiáját.
Annak idején előbb hallottam a Crosby, Stills, Nash and Young kvarettről, az ő dalaik illusztrálták nemzedékünk egyik legfontosabb filmjét, az 1968-as New York-i, Columbia egyetemen kitört lázadást feldolgozó Eper és vért. Aztán egy barátomnál találkoztam Neil egyik első szólólemezével, az 1969-es Everybody Knows This Is Nowhere-rel, rajta olyan, ma már klasszikus darabokkal, mint a Cinnamon Girl, a Cowgirl In The Sand és a Down By The River. Egyértelmű volt számomra, hogy a négyesből ő a legerőteljesebb, a legtehetségesebb. Hamarosan megismertem az Ohiót is, az 1970. május 4-i kenti halálos rendőrattak emlékét. „Élőben” először a Woodstock-filmben láttam, ott kevésbé tűnt fel, annál inkább a The Band búcsúkoncertjén, a The Last Waltz-ban, volt megjelenésében valami nyugtalanító, mosolya, mozdulatai szinte eszelősnek tűntek. Csak később tudtam meg, hogy súlyos betegséget hordoz magában, de ha lehet, az epilepszia fenyegetése még drámaibbá tette dalainak megszólalását. Ráadásul Young elutasította az ókoriak által „szent betegségnek” tartott kór gyógyszeres kezelését – alkotó- és előadói ereje lett az ő saját orvosa. És mindehhez jött később a családi tragédia: fia agysérülten, CP-betegséggel jött a világra, lányát pedig ugyanúgy az epilepszia sújtja, mint őt.
Youngot azonban semmi sem tudta megtörni, sem a személyes bajok, sem az idő, sem pedig a jövő-menő divathullámok. Leszámítva a 80-as évek első felének néhány félresikerült próbálkozását, zenéjében is következetes maradt a rock, a pszichedelikus irányzat (jellegzetes elektromos gitárhangja mindig olyan, mintha átitatták volna LSD-vel…) és a country sajátos ízű keverékénél. Később úgy is emlegették, mint a „grounge keresztapját”, kétségtelen, hogy e műfaj gitárosai sokat hallgathatták ők, mielőtt beállították hangszerüket. Közben megőrizte azt a harcos elkötelezettséget a szabadság, az emberi értékek, a munka becsülete, a tolerancia mellett, amely belé ivódott, amikor a 60-as évek közepén letelepedett Kaliforniában. (Az amerikai állampolgárságot azóta sem vette fel). Éppen ezért furcsa, hogy 1988-ban Steven Kovács az amerikai magyar fiatalokról szóló, ’68 című filmjében egy olyan motorüzlet-tulajdonos szerepét osztotta rá, aki kirúgja politizáló alkalmazottait. Neil Young dalaiban szót emelt az indiánok jogaiért, felhívta a figyelmet harcukra és történelmi-kulturális örökségükre, ironizált az amerikai „zászlólengető” hazafiságon, támadta a vietnami és az iraki háborút egyaránt, régóta aktív környezetvédő és a farmerek szószólója: ő hívta életre 1985-ben Willie Nelsonnal és John Mellencamppal együtt az első Farm Aid segélykoncertet. E témákat járja körül a 2003-as multimédiás lemeze és filmje, a Greendale és legújabb lemeze, a The Monsanto Years is.
Az évtizedek során számos Neil Young-darabhoz fűződtek személyes élményeim. A Heart of Goldot a mi kis gimnáziumi zenekarunk is megpróbálta eljátszani. A Hey Hey My My sok mélypontomon adott gyógyírt. Éppen a Captain Kennedy-t hallgattam a Hawks and Doves albumáról, amikor megtudtam, hogy meghalt 91 éves nagyanyám – e hírhez azóta is ezek a hangok társulnak. Elfuserált rendszerváltásunk csakis a Rockin’ In The Free World dübörgéseként szólal meg bennem. Jim Jarmusch Dead Man-jének kísérteties zenéje pedig nem csupán a zseniális film képeinek és hangjainak tökéletes egységét jelenti nekem, hanem Párom, Benke Rita egyik legszebb alkotásának, a Senki és William Blake útja című festmény-trilógiájának születését is. A film elemi erejű hatására született meg ez a három spirituáis-szürrealista kép, és Rita a másodikba valami tudatalatti sugallattal belefestette Neilt, holott még sosem látta fotón sem…E festményeket én még megtoldottam egy hosszú meditációs verssel, így vált teljessé a Halott ember-kör…
http://gnl911.blogbox.hu/2014/01/07/imadsag-a-halott-emberert-meditaciok-xxii/
De nagyon közel áll hozzám az Old Man, a tragikus Tonight The Night, Cortez The Killer, a Like A Hurricane (micsoda felszabadító erő van ebben a dalban), a Harvest album és 90-es évekbeli ikerpárja, a Harvest Moon, a Broken Arrow. a 9/11 hőseinek emléket állító Let’s Roll. Legújabb kedvencem az 2012-es Psychedelic Pill album, annak 27 perces „nyitódala”, a Drifting Back, amely, amellett, hogy leszedi a keresztvizet a konzumista világról, amelynek minden, még a vallás és a művészet is áldozatul esik, igazi „tudattágító” darab, amely visszahozza a klasszikus „acid-rock” hangulatát, ahol a valóságos időnek nem volt jelentősége. De legalább ennyire képes kiütni az embert a Walk Like A Giant, amelyben Neil mintegy bocsánatot kér nemzedéke nevében, hogy nem sikerült nekik minden jó szándékuk ellenére megváltoztatni a világot.
És Neil Young nem pihen. Honlapján látható „újságjában” legújabban a génmódosított növények veszélyeire hívja fel a figyelmet. Önmagáról így vall: „Ahogy öregszem, egyre kisebb leszek. Látom a világ olyan részeit, amelyeket azelőtt nem láttam. Más látószögek nyílnak meg előttem.” Egyszer régen, amikor féltették hihetetlen tempója miatt, azt mondta: „Jobb kiégni, mint elhalványulni”. Úgy tűnik, a „Lonert” egyik sem fenyegeti 70 évesen sem.
http://gnlszinfolt.blog.hu/2016/06/08/_a_vinil_nagyobb_elmenyt_nyujtott
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
