Életemben egyszer voltam hozzá egészen közel. Valamikor a 80-as évek végén, a Krisztina tér mellett, a villamosmegállóval szembeni újságosnál találkoztunk. Ugyanolyan volt, mint a filmvásznon, a tévében, már akkor sem titkolta ráncait, kezében ott füstölgött az elmaradhatatlan cigaretta és valami napilapot vásárolt. Egy pillanatra hallhattam „élőben” utánozhatatlan sűrűfátyolos hangját. Megszólítani nem mertem, csak zavartan rámosolyogtam, mire én is kaptam egy villanásnyit abból a legendás, kedvesen hamiskás mosolyból, amelyből csak egy van a világon.
Voltak/vannak nagy színésznők, akiknek a puszta jelenlétüktől megáll a levegő, koruktól, szerepüktől függetlenül. Lillian Gish, Marlene Dietrich, Vivien Leigh, Giulietta Masina, Anna Magnani, Liv Ullmann, Meryl Streep, Jeanne Moreau, és Tolnay Klári, Ruttkay Éva, Dayka Margit – és Törőcsik Mari.
Mivel a fent említett volt vele egyetlen találkozásom és soha nem készíthettem vele interjút, nem állt módomban őt Művésznőnek szólítani. De nem is illene hozzá, mint ahogy jószerével semmilyen más megszólítás. Ő a „Törőcsik”.
Számos nagy művészre mondják, hogy annyira átlényegül szerepébe, hogy el is felejtjük mögötte a színészt. Törőcsik Mari éppen fordítva működik: ő minden szerepében önmaga személyiségének egy újabb színárnyalata. A védtelen, megfélemlített, de szerelme mellett mégis kitartó Pataki Mari (sokadszor is szívbemarkoló volt, néma arcjátékával többet mondott, mint szavaival, mindezt húszévesen...), a megalázottságból lázadó Édes Anna, az imádnivalóan kétbalkezes Kölyök, a Szerelem kegyes hazugságokból maga köré falat építő asszonya, a Só Mihály kalandjai talpraesett, a mihaszna férfiakat móresra tanító özvegye, A szarvassá vált fiúk balladai anyafigurája, a halálra készülő Polcz Alaine megszemélyesítője, a két dimenzió határán lebegő nő a Hosszú alkonyban, de még az Éretlenek című bugyuta tv-sorozat mindent elrendező Aliza minden rezdülésében, hangjában és mimikájában „Törőcsik”, ez a madárcsontú, mégis elpusztíthatatlan erejű nő.
Színházból két felejthetetlen emlékem van róla: még a 70-es évek elején parádézott a Kényeskedők főszerepében Ronyecz Máriával, tíz évvel később pedig a Jurij Ljubimov rendezte Háromgarasos opera ordenáré, lompos Peachumné figurájában egymást múlták felül „férjével”, Garas Dezsővel. Ők ketten amúgy is, ha összekerültek, akkor ott kő kövön nem maradt: emlékezzünk csak a Szamárköhögésre, vagy a Hoppá!-ra…Sosem volt igazi énekhangja, mégis van valami simogatóan hátborzongató, amikor azt énekl: „Micsoda útjaim voltak nekem…”
És akkor is minden ízében „Törőcsik”, amikor meghívják egy beszélgető műsorba, például a Hogy volt?...-ba, ahol „nagy idők nagy tanúja”….lenne, ha nem adná elő történeteit végtelen természetességgel és bölcs öniróniával.
„Tízéves koromban, amikor elkerültem otthonról, rájöttem, hogy ha azt akarom, hogy szeressenek, nekem is szeretnem kell, és én tényleg nagyon szeretem az embereket” – mondta Törőcsik Mari két évvel ezelőtt, egy róla szóló könyv bemutatóján. Ez a kölcsönös szeretet hozta őt vissza a halál torkából, és tartja őt ma is a színpadon, közöttünk. Így legyen még sokáig, drága….Mari!
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
