Írolvasgondol

A november 13-i párizsi terrortámadások nyomán sokaknak eszébe jutott, hogy mit élhetnek át azok a több nemzedék óta Franciaországban élő muzulmánok, akik békésen beilleszkedtek a francia társadalomba, annak megbecsült tagjaivá váltak. Az ő érzésüket tolmácsolta a Le Figaróban közzétett nyílt levelében Malik Bezouh fizikus, akit ma a franciaországi iszlám egyik szakértőjének tartanak.

Bezouh az 1990-es években közel került a radikális Muzulmán Testvériség szervezethez, de hamar kiábrándult belőle. Alig két hónappal a tragikus események előtt jelent meg könyve, a Franciaország – iszlám: az előítéletek sokkja (France – islam: le choc des préjugés) című könyve.

Íme a nyílt levél szövege:

„Mint muzulmán vallású francia, felhívom minden muzulmán kulturájú vagy vallású polgártársamat, hogy határozottan fejezze ki a dzsihádista őrület elutasítását. Nem azért, mintha a legkisebb kétség is felmerülne a tekintetben, hogy undorodnak e megalázó és halálos ideológiától, hanem azért, mert Franciaország rémült, terrorizált. Ezért azt gondolom, hogy a legsürgősebb kötelességünk nekünk, örökölt vagy meggyőződéses muzulmánoknak, hogy megpróbáljuk a romboló hatású félelmet csillapítani. A nem muzulmán kultúrájú francia testvéreink követelik ezt tőlünk. Miért ne tennénk meg, hogy csillapítsuk ezt a lüktető szorongást? Ilyen módon kifogjuk a szelet mindazoknak a vitorlájából, akik a szélsőjobboldalon populizmusból, opportunizmusból kihasználják ezt a szorongó érzést, a muzulmán másság iránti félelmet táplálva. Sőt, kikerülünk abból az áldozat szerepből, amelyet egyesek a szélsőbaloldalon vagy maghrebi eredetű közösségekben partizán vagy közösségi célokra használnak fel. Ez az áldozat-helyzet, amely a lehető legelidegenítőbb, meggátolja a gondolkodást, megöli a polgári gondolkodásmódot és egy európai uniós politikai korrektség segítségével, amely nem nevezi meg magát, bezárja ennek a muzulmán Franciaországnak egy egész részét egy szisztematikus és steril gondolatvilágba.

Ám a hazafias érzésnek kell felülkerekednie minden más megfontolás felett, ahogy emlékeztetett rá valaha Chateaubriand, aki felszólított minden felet, hogy adjon fel valamit az igényeiből, hogy segítse a haza dicsőségét, amely súlyos zavargások és megosztottság martaléka lett. (François-René de Chateaubriand 1797-ben publikálta száműzetésben A történelmi, politikai és erkölcsi esszé a régi és a modern forradalmakról című művét, a jakobinus diktatúra utáni franciaországi kaotikus állapotok fényében – GNL). Anélkül, hogy az illusztris író gondolata folytatójának képzelném magam, felszólítom minden muzulmán kultúrájú vagy vallású fivéremet és nővéremet, hogy utasítsák el azt az álláspontot, amely szerint a régi vagy tősgyökeres franciáké a jog, hogy elválasszák a tiszta búzát az ocsútól, ha kifejezhetem így magamat. Sajnos, erre sokáig várhatunk, mert a félelem, amely megdermeszti a józan észt és egyes, az aktuális helyzet miatt reaktivált előítéletek erősödése, amelyek úgy festik le az arab-muzulmán világot, mint erőszakost, vérest, mind fékezik a francia társadalomban a arab-iszlámiság pozitív értékelésének erősödését.

Tehát ne várakozzunk! Az idő sürget. Mindenfajta szélsőségesek lesben állnak és csöndben kívánják, hogy a félelem elvégezze a munkáját, abban a reményen, hogy az ő kottájukból játszik.     A Franciaország iránti szeretet, megmentése és java céljából, ne adjuk meg nekik ezt a lehetőséget. Legyünk építők, lelkes hazafiak. Tekintsük ezt a kicsit hálátlan szerepet, amellyel határtalan bizonyítékát adjuk kötődésünknek ahhoz az országhoz, valahányszor egy integrista megrázkódtatás vérbe füröszti és megdermeszti azzal, hogy világosan elhatárolódunk azoktól, akik ezt cselekszik. Még akkor is, ha végül is, ez kellemetlen kellene, hogy legyen számunkra, mert ekként cselekedve az lesz a nagyon rosszízű benyomásunk, hogy visszataszító bűnök miatt kell igazolnunk magunkat, amelyekért egyáltalán nem vagyunk felelősek.

Nem számít, Franciaország ér ennyit. Így ne legyen rossz kedvetek és kiáltsuk kórusban hazánk iránti szeretetünket. A francia nemzet egysége követeli meg, hogy törjük szét késedelem nélkül, ennek az áldozat-börtönnek a rácsait, amelybe túl sokáig bezártuk magunkat az Európai Unió hivatalnokai és a radikálisok nagy örömére. A gyermekeink holnap köszönetet mondanak ezért nekünk. A franciaságra, szent közös javunkra!”