„Csak azt sajnálom, hogy nem lettem valaki más” – vált szállóigévé ezt a mondás egy olyan embertől, aki életművet épített fel identitás-zavaraira, értelmiségileg is táplált neurózisára és hipochondriájára, akinek a senkihez nem hasonlítható humorán több mint 40 éve nevetünk, pedig sokszor nem is olyan vicces, mint elsőre tűnik.
Woody Allen, aki ma ünnepli 80. születésnapját, egyszer azt is mondta, hogy valaki ennyire „hátrányos helyzetű”, mint ő (kicsi, csúnya, rövidlátó, ráadásul még zsidó is), az előtt két út áll: vagy öngyilkos lesz, vagy pedig humorista. Hál’istennek az utóbbi utat választotta. És miközben filmjeiben folyamatosan karikírozza önmagát és született/választott közegeit, el is gondolkodtat bennünket saját gyarlóságainkról, vágyainkról, gyávaságainkról. Egyszerre rabja a nagyvárosi entellektüel létnek, és elegáns kívülálló, aki akkor is ugyanaz marad, amikor időnként elmenekül az álmaiban élő „boldog békeidőkbe”, vagy örök szerelme, a mozi mesevilágába. Tőle azt is elfogadjuk, hogy poénokat engedjen meg magának a háborús borzalmakról („Valahányszor Wagnert hallgatok, kedvem támad Lengyelországot lerohanni”), a vallásról, („Tegyük fel, hogy van mennyország. Most már csak az a kérdés, hogy milyen messze van a központtól és meddig van nyitva.”) vagy a halálról. („Nem félek a haláltól, csak nem akarok ott lenni, amikor bekövetkezik”). És természetesen idézzük tőle legendás kiszólásait: „Emberek, vessetek a mókusok elé!” „Egykori fegyenctársaim megtalálták számításukat. Egy részük homoszexuális lett, a többi politikus.” „Szerencsétlenséget látok. Katasztrófát látok, sőt, ügyvédeket!” És néha ránk is szólhatna egy igazi görög kórus: „Esküdj, Lenny, ne légy mesüge”.
Woody Allenben elválaszthatatlan az író, a rendező, a komédiás, a főszereplő és a narrátor, aki, mint egykor a színpadon a „félre” utasításoknál, kiszól a nézőnek, jellemezve a helyzetet és a jelenet szereplőit. Amúgy nem jó színész, megmaradt örök stand-up-osnak, szóáradata azonban ellenállhatatlan. És persze mindig valaki más szeretne lenni: nagymenő bűnöző, aki bekerül az FBI top tenjébe (a Fogd a pénzt és fuss! egyike azoknak a filmeknek, amelyeket időről időre előveszünk, ha felszabadultan akarunk röhögni, miközben a krimik és dokumentumfilmek elképesztő paródiáját látjuk), halálmegvető, a nőkkel keményen bánó, mégis szívdöglesztő Humphrey Bogart, (pedig tudjuk, hogy a Játszd újra, Sam! nem hangzik el a Casablancában), vígjáték-rendező, aki szeretné, ha egyszer komolyan vennék, de inkább megölik (van-e kegyetlenebb szatíra a hollywoodi skatulyákról a Csillagporos emlékeknél), egy ritka kórban szenvedő ember, aki mindig meg akar felelni kívül-belül a környezetének (a kaméleonok korában nem is tudunk annyira nevetni a Zeligen), lenne a női nem és New York eltántoríthatatlan szerelmese (a Manhattan elején és végén elhangzó vallomások mutatják meg igazán, hogy mi lakozik Woody lelke mélyén). Mi pedig nagyon szeretjük többdimenziós abszurdjait is, a filmből kilépő hőst a Kairó bíbor rózsájában, akit a szegény, megfélemlített asszony védelmezőjéül választ, a sorstragédiaként előadott szerelmi bonyodalmakat a Hatalmas Aphroditéban, a bolyongást az „elveszett nemzedékben” (Éjfélkor Párizsban), a Füles oknyomozó riporterré váló bűvészét.
Néhány hete az Annie Hallt minden idők legviccesebb filmjének szavazták meg Amerikában. Hogy tényleg ez a lenne a legviccesebb? Kétségtelen, hogy hatalmas helyzet- és szógegparádé két folytonosan önmagát kereső ember között, akik egyszerre imádnivalóak és elviselhetetlenek. Két nappal ezelőtt újra megnéztem, mit mondjak, a humor ezúttal is csak egyik rétege a filmnek, amely mögött ott a számtalan kultúrtörténeti utalás, nem is szólva a show-biznisz árnyoldalainak keserű kigúnyolásáról (a tehetségtelen önjelölt sztártól a "tapskeverőig" és a "partyk" népéig...) Mindazonáltal bosszankodni volt szerencsém: az egyik kulcsjelenetben, Annie és Alvy "balkon-párbeszédében" az M3 adásában lemaradtak azoknak a "hátsó gondolatoknak" a feliratai, amelyeket a két főszereplő zagyva esztétikai halandzsával leplez. Lehet, hogy azt hitték, tévedésből kerültek rá a filmszalagra...
„Mi van akkor, ha semmi sem létezik, és mindannyian csak valakinek az álmában vagyunk benne?” – teszi fel a kérdést Woody Allen, született Allen Konigsberg. Tegye fel a kezét, akinek nem jutott még eszébe ez. Na ne, legalább magunknak ne hazudjunk! Néha nagyon is szeretnénk egy álomvilág része lenni és ehhez olyan mozimániások kellenek, mint a mi bánatos képű slemilünk. Valahol Groucho Marx, G.B.Shaw, Ingmar Bergman és Federico Fellini (no és persze „Zsiga bácsi”) gyújtópontjában.
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Vaki Vaki 2021.05.19. 12:18:32
Ráadásul nagyon szeretem Woody-t.