Írolvasgondol

Egyszerűen hihetetlen. Nem az, hogy meghalt, nem is az, hogy mindössze 69 éves volt. Hanem az, ahogyan elment.

David Bowie még halálában sem tagadta meg önmagát. Utolsó születésnapján megjelentet egy lemezt, amitől a hallgatónak a fal adja a másikat, két nappal később pedig csendesen elalszik, a rák erősebb volt nála. Mintha csak megrendezte volna. Egy olyan művész, akinek szinte minden megjelenése esemény volt, aki műfajokat előzött meg évekkel, aki úttörő volt a videóklip művészi felhasználásában épp úgy, mint az on-line lemezkiadásban, aki halhatatlan figurákat adott a rock-színháznak, gondoskodott arról, hogy utolsó cselekedetei ugyanolyan beskatulyázhatatlanok és ellentmondásosak legyenek, mint egész élete és pályafutása.

Amikor megláttam a hírt a Le Figaro oldalán, azt hittem, ez egy rossz vicc, újságírói fogás, lehet, hogy csak azt akarják írni, hogy „az énekes Bowie meghalt”, mert utolsó lemeze, a Blackstar valami egészen különleges, amelyben az énekes csupán egy elem a sok közül, beleágyazva a modern jazz, a kortárs zene és itt-ott rock-motívumok közé. Aztán jött a döbbenet – David Bowie tényleg nincs többé. Lemez lejár – lassuló leállósáv, apró kattanás, természetesen bakelit – hang kikapcs, fény kigyúl, ráadás nincs. Moliére is elégedetten vigyorog sírjában.

Amikor megláttam a Facebookon az első megosztást, és láttam, hogy egyik legnagyobb portálunk azt találta írni, hogy „meghalt a könnyűzene kaméleonja”, úgy döntöttem, hogy egyetlen nekrológot sem fogok elolvasni. Sem magyart, sem külföldit. Akiknek csak ez a régen lerágott olcsó klisé jut eszébe, azok felejtsenek el.

Amikor pénteken, azaz január 8-án hallgattam meg a Blackstart. Közel 50 éve követem figyelemmel a pop-rock és egyéb, „könnyűnek” mondott műfajokat, hallottam már egyet s mást, de az utóbbi években kevés olyant, ami kiütött volna, akár „öreg”, akár „fiatal” volt az előadó. A mai nap folyamán terveztem, hogy meghallgatom még néhányszor és írok róla egy kritikát, vagy inkább ami eszembe jut róla. Most már nem írom meg azt a cikket, de újra meghallgatom David Bowie üzenetét, utána pedig következhet a kedvencem, a Space Oddity. „Ground Control To Major Tom…”.

1998-ban találkoztam vele a Szigeten. Akik előttem csináltak vele interjút, azt mondták róla, hogy egy flegma, nagyképű fickó. Én egy tökéletes angol úriemberrel ültem szemben. „Szeretem annyira magamat, hogy önmagamnak is meglepetéseket okozzak” – ezzel a mondattal fejezte be beszélgetésünket. Mit tagadjuk, a meglepetés ezúttal is sikerült.

Az Ember, aki a Földre esett, körülnézett, aztán visszaszállt, miközben itt hagyta önmaga legjavát.