Néhány nappal ezelőtt egy gyönyörű Bartók-koncertet néztünk a tv-ben, a Magyar Kultúra Napja alkalmából. Amikor a Concerto 4. tételét játszották, most is beleborzongtam, mint több mint 40 évvel ezelőtt, amikor először hallottam ezt a művet a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnáziumban, és ének-zenetanárunk hihetetlenül érzékletesen magyarázta, hogy az elején az a felütés olyan, mint egy keserves káromkodás, majd megmutatta, hogyan rímel a „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország” dallamára egy vurstli-zene. És szóba került Illyés Gyula: Bartók című verse is. „Anyánk a halott – a búcsúzót ne Zerkovitz zengje”. Akkor lettem rajongója Bartók Béla zenéjének.
Most zenetanárunknak, Steiner Bélának szól a búcsúztató. 89 évesen távozott el.
„Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek” – ez jár a fejemben reggel óta. Erre is ő tanított meg minket, még bőven a ballagás előtt, mint ahogyan az általa gyűjtött Vásárhely kővel van kerítve című gyönyörű népdalra, amely ma már helyi örökségnek számít. Néhány éve számos vásárhelyi zenész, közülük többen az ő tanítványai, dolgozta fel a legkülönbözőbb stílusokban, méltóan Béla bácsi zenefelfogásához.
Mert Béla bácsi az igazi Zenében nem ismert határokat. Hallgattuk nála Bach-ot – egyik haverunknak „füttyjele” lett a „Badinerie”, Mozartot, Lisztet, de képről képre kiveséztük Muszorgszkij Egy kiállítás képeit (előttünk sokkal szebb festmények jelentek meg, mint amelyeket az a bizonyos Hartmann valaha is alkothatott), de felnyitotta nekünk a 20. század zenéinek kapuit. Igazából csak később értettem meg Ravel Bolerójának végtelen erotikáját, vagy Kodály Weöres Sándor: Öregek című versére írt megrázó kórusművét. És ő volt az, aki megmutatta nekünk Pendereckit, a Dies Irae-t, amelytől többen elborzadtunk, nemcsak tartalma, hanem hangjai miatt is, de befogadtunk. Amikor néhány éve a Zeneakadémián hallgattuk a lengyel mestert, akkor is eszembe jutott első találkozásom az ő intő „káoszával”.
De nemcsak mi fogadtuk be Béla bácsi tanításait, hanem ő is nyitott volt a mi kedvenceinkre. Éppen az Egy kiállítás képei kapcsán mutattam meg neki Emersonék változatát, amit nagyra becsült, olyannyira, hogy – mivel akkor sokat jártam külföldre nyaranta szüleim munkája révén – hogy hozzak neki egy ELP-lemezt. Ez volt a Trilogy, amelyről a nyitó The Endless Enigma és a záró Abbadon’s Bolero lett a kedvence. Ez a lemez elválaszthatatlan lett számomra tőle, de ő mutatott rá arra, hogy Jimi Hendrix egyik utolsó felvétele, a New Risin’ Sun mennyi kételyt, útkeresést fejez ki a kósza futamokkal, és képes volt zenei szerkezeteket felírni a táblára a Jethro Tull Thick As A Brickje hallatán. Más órákon pedig vidáman, lelkesen énekeltük a magyar népdalokat, az általa vezetett „Pávakörökön” mindig telt ház volt a kollégiumban. Egyszer épp a kolesz menzáján volt valami nagy iskolai buli, amelyen fellépett a Gimnázium kórusa is. Előtte ott próbált a mi kis rock-bandánk, és Béla bácsi kíváncsiságból leült az orgonánkhoz és eljátszott velünk néhány dalt…
Néhány éve járt nálam egy haverom, és látta zenegyűjteményemet. Nagyot csodálkozott, hogy a gregoriántól a jazz-en át a legkeményebb rock-ig mindenféle megtalálható…
Béla bácsi soha nem mulasztotta volna el az érettségi találkozóinkat, utoljára 11 évvel ezelőtt találkoztunk. Mint mindig, a vacsora némi kellemes iszogatásba torkollott, majd dalra fakadtunk, és drága tanárunk ilyenkor sem tagadta meg önmagát. Az egyik találkozón megajándékozott néhány kórusművével. Mert zeneszerzőként is nyomott hagyott, nemcsak karnagyként és zenepedagógusként.
Steiner Béla bácsival volt egy másik közös tulajdonságunk a zeneimádatunk mellett. Mindketten „gyüttmöntek” voltunk Vásárhelyen, ő a Felvidékről került ide, én pedig Budapestről. De szívünkben örökre vásárhelyiek maradunk.
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.