Írolvasgondol

Tizenegy évesen deportálták. Mengele részlegébe került, majd utolsónak hagyta el Auschwitzot. A holttestek szagát édeskésnek érezte, máig nem szabadult annak a füstnek az emlékétől, amely rátapad az ember bőrére.

Oleg Mandic nagyanyjával és édesanyjával került a lágerbe. Apja és nagyapja Tito partizánjai voltak. Szabadulása után 10 évig nem tudott beszélni az átéltekről. Felnőttként újságíró lett, végül még egy dokumentumfilmben is közreműködött, hogy elmesélje a borzalom nyolc hónapját. Nyolcvan felett sem felejt, sőt, ha igazán megnyugvást keres, felkerekedik és elindul Lengyelországba, az auschwitz-birkenaui barakkok közé.

Ma is emlékszik arra a pillanatra, amikor a náci katonai rendőrség 1944 májusában letartóztatta őket, látja maga előtt a katonák háromszögletű fémlapját „Feldgendarmerie” felirattal. Először Fiumába, majd két hónapra a trieszti Coroneo börtönbe hurcolták őket. Innen kerültek az auschwitz-i transzportba. A birkenaui rámpán mindent elvettek tőlük. „Ugyanolyan foglyok voltak, akik lajtstromba vettek minket, mint mi. Mindent felirtak, igazi német alapossággal, a legutolsó tábla csokoládét is, Amikor anyám tiltakozott azt mondták neki: „Mit gondol, hová érkezett? Auschwitz Vernichtungslager, azaz megsemmisítő tábor. Ha még él, szerencséje van” – mesélte a Lettera 43-nek.

Mandicnak az volt szerencséje, hogy a „politikai foglyok” közé sorolták, a birkenaui 8. számú barakkba küldték, hétszázadmagával. Először anyjával együtt lehetett, de két hónap múlva áthelyezték őt a férfi részlegbe. Az ehhez szükséges orvosi vizsgálat napján 38 fokos láza lett, így a kórházszárnyba küldték, Joseph Mengeléhez. „Mengele rám mosolygott. Fiatal volt, választékos, elegáns. Egyenruhát viselt és fehér inget. Nem tudtuk ki ő.”

Hamarosan megtudták. „Megszállottja volt az ikreknek. A részlegben csupa iker volt, engem kivéve. Ha őket elvitték, soha többé nem tértek vissza. Egy idő után ezt is megszoktuk, apátia lett rajtunk úrrá. Senki sem lázadt fel. Később elmondták, hogy az ételünkbe brómot tettek. A nőknek néhány nap múlva megszűnt a menstruációja.”

A kis Oleg a kórházban tartott papírkötszerekből, miután sikerült neki ollót szereznie, papírvirágokat kezdett kivagdosni, egy idő után már egész csokrokat készített. Ez még Mengelének is tetszett…Később állapota rosszabbodott és áthelyezték a fertőző betegek közé. A mellette fekvő ágyon egy nyolcéves ukrán kisfiú volt, aki állandóan remegett. Összebarátkoztak, mivel Oleg nagyanyja orosz volt, tudtak beszélgetni. „Ő a sárguló mezőkről mesélt, én a tenger kékjéről. Aztán egy napon már nem remegett többé.”

Tudták azt, hogy a táborban embereket égetnek el, de senki nem beszélt róla. A levegő tele volt az égett hús szagával, és zsíros füsttel. „Később jöttem rá, hogy nem láttam egyetlen madarat, sem egy fűszálat.” Holttesteket viszont csak azután látott, hogy a nácik elhagyták tábort.„Mielőtt az oroszok megérkeztek, ötezren maradtunk. Kilenc nap alatt ezren haltak meg.”Amikor maga mögött hagyta a lágert és látta a feliratot: „Arbeit macht frei”, fel sem fogta igazán, mi történt.

Mandic összesen hatszor kereste fel azóta Auschwitz-Birkenaut, először még 1969-ben. Édesanyja abban az évben halt meg egy autóbalesetben, és akkor ígéretet tett neki, hogy elmegy a lágerbe. Egy alkalommal felesége is elkísérte, de az utolsó pillanatban mégis szállodájukba maradt. „Örültem, hogy nem jött velem. Már alkonyodott, turisták már nem mehettek be, de nekem van egy passzom. Három kilométert gyalogoltam, hogy Birkenauba érjek. Egy órán át álltam egyedül a rámpán. Életem tíz legszebb élményének egyike volt.”

A haláltábor túlélője állítja, hogy élete csupa öröm volt, Auschwitz-nak is köszönhetően. „13-14 éves lehettem, amikor megértettem, hogy életem legszörnyűbb időszaka elmúlt, hogy ennél rosszabb nem történhet velem. És megértettem, hogy a boldogság saját agyunkban dől el.”Ennek ellenére tíz évig nem beszélt róla. Aztán újságíró gyakornok lett, és Auschwitz felszabadulásának évfordulóján főszerkesztője kérte, hogy írjon róla valamit, hiszen ha valaki, akkor ő tudhatja, mi történt. „Két napig gondolkodtam, aztán rájöttem, hogy meg kell írnom.” Azóta sokat jár előadásokat tartani iskolákba, de unokáinak is mesél. „Moira, a fiam lánya, aki Bécsben él, nemrégiben azt mondta apjának: 12 éves vagyok, nagyjából annyi, mint amikor nagyapát deportálták. Én is látni akarom a tábort…”

Oleg Mandic azóta sem evett sem árpát, sem káposztát. Akkor örültek, hogy ha ezekhez hozzájutottak. Úgy érzi, hogy azok, akiknek elmondja történetét, megértik, hogy szörnyű volt, de el kell magyarázni a hátterét. „Sajnos azóta is történtek hasonlók, Ruandában, Boszniában. A mi kötelességünk, hogy elérjük: minél kevesebbszer ismétlődjenek meg.”

Hallgatósága a legnehezebben azt érti meg, hogy a foglyok miért adták meg magukat a sorsuknak. „Ezt nehéz is megérteni. Néhanapján nekem is furcsa gondolataim támadnak” – mondja Oleg Mandic.