Don Camillo és örök riválisa, Peppone polgármester összeszólalkozhattak volna azon, hogy melyikük tett többet az Oscar-díj elnyeréséért. Erre azonban nem került sor, mert közbelépett a CIA.
Az észak-olaszországi kisváros életéről, a helyi plébános és a kommunista polgármester közti megunhatatlan vetélkedésről szóló sorozat első darabja, a Don Camillo kis világa 1952-ben látott napvilágot, és olyan nemzetközi sikert aratott, hogy még az Oscar-várományosok közé is bekerült, mint a legjobb külföldi film, de az amerikai titkosszolgálat nyomására bojkottálta azt a Los Angeles-i Filmakadémia. Néhány héttel ezelőtt szabadították fel a titkosítás alól azokat a dokumentumokat, amelyek bizonyítják, hogy az ügyben megbeszélések voltak a CIA és néhány nagy produkciós cég, köztük a Paramount között. Túlságosan veszélyesnek ítélték meg, hogy jutalmazzanak egy olyan filmet, amelyben egy kommunista száll szembe egy pappal – mindezt a hidegháború, és a dühödt antikommunista maccarthyzmus kellős közepén. Megengedhetetlen volt az amerikai hatóságok számára a kommunista ellenség ilyetén való bemutatása. A legjobb külföldi film Oscarját így René Clément Tiltott játékok című filmje kapta meg, miként korábban a Velencei Filmfesztivál Arany Oroszlánját is elhappolta Julien Duvivier filmje előtt, amelyben Fernandel és Gino Cervi teremtették meg halhatatlan figuráikat. Paradoxon, hogy a filmet az Olasz Kommunista Párt is bírálta, mert nem volt elégedett Peppone ábrázolásával: a polgármester ugyanis bár végtelenül tisztességes, bátor, de kissé „egyszerű”, faragatlan ember, akit a ravasz Don Camillo nemegyszer – ideiglenesen – átejt, de aztán rendszerint sikerül neki a visszavágás.
Láthatóan egyik fél sem értette meg, mert nem akarta megérteni az akkori légkörben a Don Camillo-történetek igazi, máig érvényes üzenetét: a pap és a kommunista polgármester annyi borsot törhetnek egymás orra alá, amennyit csak akarnak, de amikor komoly dolgokról van szó, bajba kerül a város, vagy valakinek segíteni kell, a kölcsönös froclizások közben mégis összefognak. Mert a politika, az ideológia, a vallás végső soron nem olyan fontos dolgok.
A Don Camillóval szemben averzió tovább élt Amerikában annak ellenére, hogy a szinkronizálók között olyan színészóriások voltak, mint Orson Welles. Még a közelmúltban sem voltak láthatók azok a jelenetek az angol nyelvű változatban, amelyekben Peppone látszott a pozitívabb figurának.
Alberto Guareschi, a Don Camillo írójának, Giovanninónak a fia egy interjúban kijelentette: meg van győződve arról, hogy a CIA akadályozta meg a film Oscar-jelölését, de végül is az számít, hogy Oscar nélkül is sikere van. „Ugyanez érvényes Nobel-díjra is, apám művei enélkül is igen kedveltek szerte a világban.” Guareschi ugyanis Nobel-díjra jelölt volt 1965-ben. Mario Manlio Rossi, a stockholmi egyetem irodalomtanára ajánlotta őt a Svéd Királyi Akadémiának, de a díjat, hanem a szovjet Mihail Solohov, a Csendes Don és az Emberi sors írója.
Nehéz is lett volna a Nobel-díjat megmagyarázni az akkori olasz értelmiségnek, amely Guareschit jelentéktelen, túl populáris, túl provinciális írónak tartotta műveivel együtt. Ötven év távlatában a történelem mégis az emiliai írónak adott igazat.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
