Ki nem állhatta A Rózsa nevét, a legrosszabb regényének nevezte. Holott sokan e középkori környezetbe ültetett, nagyon is aktuális problémákat felvető, filozofikus krimiből és a Sean Connery főszereplésével belőle készült filmből ismerték meg a nevét.
Néhány nappal ezelőtt beszélgettem egy fiatal hölggyel, aki néhány évvel ezelőtt a bolognai egyetemen volt Erasmus-ösztöndíjas. „Sajnos a rock-sztár professzor éppen nem tanított abban a félévben” – mondta sajnálkozva.
A best-seller író, a „rock-sztár professzor” nem áll többé a katedrán. Nyolcvannégy éves korában meghalt Umberto Eco.
Nehéz lenne pontosan meghatározni, hogy ki is volt ez a kiváló írástudó. Egyszerre volt szépíró, nyelvész, filozófus, esztéta, társadalom-kutató, vitriolos tollú publicista, a modern média és kommunikáció szakértője. Ő alapította 1988-ban a San Marino-i egyetem kommunikációs tanszékét, 2008-tól pedig a bolognai egyetem humántudományi főiskolájának címzetes professzora volt.
Eco megszállottja volt az írásbeliségnek, az olvasás kultúrájának. „Aki nem olvas, az 70 éves korára csak egyetlen életet élt. Aki olvas, 5000 évet él meg. Az olvasás maga a visszamenőleges halhatatlanság” – mondta évekkel ezelőtt. Alig fél évvel halála előtt hozta létre több neves írótársával együtt a Nave di Teseo (Theseus hajója) nevű független könyvkiadót, amelynek beindítását maguk finanszírozták. „A legjobb módszer az Alzheimer-kór ellen, és arra, hogy az ember lassan, de biztosan, ám elegánsan elveszítse megtakarított pénzét” – nyilatkozta a La Repubblicának, amelynek, akárcsak a L’Espressónak, haláláig hűséges szerzője maradt, miként kérlelhetetlen ellenfele minden hatalommániásnak, mindenekelőtt Silvio Berlusconinak.
A Rózsa neve óriási sikerét más regények is követték, mindenekelőtt a Foucault ingája (1988), A tegnap szigete (1994) és A prágai temető (2010). Eddig megjelent utolsó könyve, a Nulladik év (2015) 1992-ben játszódik egy képzeletbeli szerkesztőségben, de nagyon is valóságos történelmi háttérrel: az akkori olasz politikai osztályt maga alá gyűrő korrupciós botránysorozat, a Tangentopoli épp úgy szerepel benne, mint a korábbi évek néhány máig tisztázatlan ügye, a Vörös Brigádok terrorista szervezet, a P2 „szabadkőműves” páholy és a titkos Gladio-terv, amely a hidegháború idején katonai hatalomátvételt irányzott elő az európai NATO-országokban, így Olaszországban is a Varsói Szerződés feltételezett támadása esetére, és célzások vannak arra is, hogy 1978-ban a CIA közreműködésével tették el láb alól alig 33 napos pápaság után I. János Pált. „Felmerül a kérdés, hogy az újságok azért vannak-e, hogy hírt adjanak, vagy hogy eltitkolják a híreket” – kommentálta regényét a maga szarkasztikus módján Eco.
Eco középkori tanulmányokat folytatott a torinói egyetemen, diplomamunkáját Aquinói Szent Tamás esztétikájából írta. Sajátos módon éppen ez idő tájt szakított a katolikus egyházzal, amelynek korábban egyik ifjúsági szervezetében dolgozott. „Aquinói Szent Tamás csodálatosan kigyógyított a vallásból” – mondta későn ironikusan. Közben érdeklődni kezdett a populáris kultúra szemiotikája, valamint a kortárs irodalmi kísérletek iránt. 1962-ben írta meg Nyitott mű (Opera aperta) című esszéjét, amely az egy évvel később elindult neoavantgard írócsoport, a Gruppo ’63 egyik kiáltványa lett. „Az a nyitott mű, amely sokféleképpen értelmezhető, alkalmazkodik az idők változásához és kapcsolódási pontokat talál másfajta tudásokkal is” – írta. A 60-as évektől kezdte publikálni megfigyeléseit a mindennapi élet apró és nagyobb visszásságairól, először Apró napló (Diario minimo) címmel, majd állandó rovatot kapott a L’Espressóban: a La bustina di Minerva szellemes szójáték, mert a „bustina” szó egyszerre jelent kis mellszobrot és borítékot. Éppen a Diarióban írta meg sorozatban a kor legnépszerűbb olasz tv-s személyiségének, Mike Bongiornónak „fenomenológiáját”, a tömegkommunikáció ideálképének lényegét. Érdemes idézni belőle néhány sort: „Mike Bongiorno nem vált ki kisebbségi komplexusokat, még akkor is, ha bálványként jelenik meg, amelyet a közönség hálásan fogad és szeretetével tüntet ki. Ő egy olyan ideált képvisel, amelynek eléréséhez senkinek sem kell komoly erőfeszítéseket tennie, hiszen már mindenki ott van az ő szintjén. A maga élő és diadalmas példájával meggyőzi a közönséget a középszerűség értékéről” – írta ezt akkor, amikor milliók csüngtek csütörtökönként a tv-n otthon és a bárokban Bongiorno vetélkedője, a Dupla vagy semmi (Lascia o radoppia) közvetítése idején. Eco nem váltott ki kisebb vihart a közvéleményben néhány évtizeddel később sem, amikor a közösségi médiát vette célba. Úgy vélekedett, hogy azok révén „hülyék légiói juthatnak szóhoz”.
Umberto Ecónak még maradt ideje arra, hogy összeállítsa legújabb könyvét, amely a Pape, Satán, Aleppe címet viseli és várhatóan az idén jelenik meg. Ebbe publicisztikai írásait gyűjtötte össze, elsősorban azokat, amelyek a „cseppfolyós társadalomról” szólnak, mai világunkról, amelyben összeomlottak az ideológiák, nincsenek olyan közösségek és közös emlékezetek, amelyekkel az emberek azonosulni tudnának. A Dantéra utaló cím Eco szerint „nem jelent semmit, éppen ezért eléggé cseppfolyós ahhoz, hogy napjaink zűrzavarát jellemezze.”
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
